1/2 részlet

12. Úton

A lépésben cammogó szekeret zsivajgó embertömeg, csupasz lábak csattanása, szaporán kopogó cipősarkak, beszédmoraj és kiabálás lengte körül. Egy szónok a fekete papok határtalan tudományát hirdette: a jelenlévőket testvéreinek szólította, a papokat az Istenek követeinek titulálta. A hitszónok hangja felerősödött és elhalkult, ahogy a kocsi elzötyögött mellette.

A kofák rikácsolásából ítélve elhagytak egy piacot és egy kocsmát, azután friss hús- és vérszag csapta meg az orrát, ebből tudta, hogy egy közeli mészárszékben épp levágtak egy állatot, majd kereskedések, ivók, lakóházak, lakósátrak, manufaktúrák, kifőzdék következtek számolatlanul. Emberek ordítoztak, kiabáltak, beszélgettek, suttogtak a kocsi körül, a levegő megtelt hangokkal és illatokkal.

Gonabre vakságra és mozdulatlanságra ítélve, időérzékét elvesztve várta a szabadulást. Fejére minden reggel sűrű szövésű vászonzsákot húztak, melyet kötéllel rögzítettek a nyakára. Ezt a kötőféket a szekér egyik oldalához kötötték, a kezét tartó pányvát a másik oldalra.

Jitrant, aki mindvégig ott kuporgott valahol a lefüggönyzött szekéren, elárulta a mosogatólé és az avas zsír szaga. Gonabre megesküdött volna rá, hogy a görbe gerincű, néma lányt éppúgy elrabolták, mint őt, de míg őt még hurcolják ismeretlen úti célja felé, Jitran rég megérkezett oda. A rabszolgaságba.

Általában miután visszatért a Másik Helyről, néhány napig nem érzékelte az őt körülvevők gondolatait, ennyi idő után azonban mindig visszaállt a képessége. Fersavel fejébe, ha halványan is, már induláskor belelátott, azonnal meg is tudta a nevét és egy csomó más, kevésbé fontos dolgot, de ha Jitranra nézett, csak feketeséget látott. A lány vagy nem gondolkodott, ami hihetetlennek tűnt, vagy képes volt elrejteni a gondolatait, ami ritka adottság. Gonabre ez utóbbit tartotta valószínűbbnek.

Napjában kétszer, amikor felállhatott és lekerült Gonabre fejéről a zsák, alaposan megnézte a lányt. Jitran nemcsak néma volt, hanem együgyűnek is látszott. Fakókék szeme mélyen ült széles, lapos arcában, vértelen ajka keskeny vonallá sűrűsödött csorba fogai körül. Rövid orra cimpáit mintha a szél fújta volna szét, de fiatal kora ellenére erősen őszülő haját mindig rendesen hátrafésülte és a ruhája szinte csinosan állt rajta. Ha nem lett volna kacsázó a járása, hétköznapi nő lehetett volna.

Ez az ellentmondásos külsejű lány engedelmesen tette a dolgát akár arról volt szó, hogy megetesse Gonabrét, akár arról, hogy felhajtsa a szoknyáját, míg elrablójuk a kedvét tölti rajta. Sem a tekintetével, sem a testtartásával nem mutatott ellenállást.

Két hete, mióta a szekéren zötykölődtek, Gonabre azt találgatta, merre mennek. Számba vette az összes lehetőséget. A szekér ringásából és lágy döccenéseiből tudta, hogy földúton haladnak, tehát a Koreánba, Gunadiba és At-Bovába vezető kövezett főutat kizárta. A ponyván beszűrődő napfény balról vagy a hátuk mögül jött, ebből biztosan tudta, hogy délre tartanak, méghozzá a déli féltekén.

Hosszas gondolkodás után arra jutott, hogy a kocsi Funcba tart. Már az első nap reggelén erre tippelt, s íme, igaza lett. A lárma és a szónok megerősítette, hogy ez itt Func, az Istenek fővárosa.

Még csupán a határmezsgyén jártak, az északi városfal előtt húzódó kapuváros a kint rekedtek, az örök várakozók és haszonlesők gyűjtőhelye volt.

Órák múlva a belső városkapunál megállította őket az őrség. Fersavel leszállt a bakról és felhajtotta a ponyvát. Gonabrét elrejtették azok a zöldséges kosarak, amiket este vásároltak egy útjukba eső gazdaságban.

– Adomány Func papjai számára – mondta a férfi kenetteljesen az őrnek.

– És a nő?

Nyilvánvalóan Jitranról volt szó, aki indulás óta egy kozmás fazekat súrolt a kocsi hátulsó részében.

– A húgom. Az istenek elvették tőle a beszéd képességét, mikor a torkára esett kiskorában. A fejében is elromlott valami, mert mindent a visszájáról…

Az őr átengedte a kapun a szekeret.

Gonabre egyszer járt Funcban, közvetlenül Binira királynő trónra lépése előtt. Az édesanyjával és húgával a hegyek árnyékában jöttek, majd ebben az ürülékszagú, nyüzsgő kapuvárosban töltötték az éjszakát. Azon az éjjelen a hegyoldalba vágott út mentén fáklyák égtek. Ez, és a sík vidék ócska kalyibáinak ablakaiból kiszűrődött gyér fény különös aláfestést adott Func díszes városmagjának, mely nappali fénnyel világított a messzeségben. Az ikrek tudták, hiszen a Másik Helyen természetes az ilyesmi, hogy elektromos lámpákkal pásztázzák a külső falakról a sötét gránit palotákat és tornyokat. A városlakók sehol máshol nem láttak ehhez hasonlót, tehát isteni csodáról beszéltek.

Gonabre elképzelte, amint kocsijuk a jelenben végiggurul az ápolt, zöld bokrok között az egy szekérre méretezett köves úton. A bokrokon túl az istenségek szentélyei állnak, szám szerint hét. A faragott kapuk magas, karcsú tornyokkal váltakoznak, keskeny sikátorok vezetnek közöttük a város mélyére, ahol a papság szerény életterei rejtőznek: közös hálóhelyek, étkezők, konyhák és imahelyek. Szívesen beugrott volna akármelyikbe, hogy elmondjon egy imát Lisara sikeréért.

Valahol a város közepén áll a hatalmas Igazság Csarnoka és a szentségek miniatűr fülkéi, valamint a növendékek házai az árváknak, akikből majdan papok és papnők lesznek. Valamivel kijjebb a szolgálók háza, valamint a papok és papnők fürdőházai és illemhelyei.

A városmagon legegyszerűbben adománnyal lehetett átjutni, aki ugyanis hozott valamit, az saját kezűleg tehette le odabent a közkonyhánál vagy a fürdőnél. Aki üres kézzel érkezett, olykor akár éveket is várhatott az átutazásra, vagy ha sürgős volt a dolga, megmászhatta a különösen veszélyes hegyoldalt, ahol a sziklák mögött haramiák várták a megrakodott szekereket.

A Gonabrét szállító szekér a közkonyhánál állt meg, szorgos kezek lekapkodták róla a teli kosarakat anélkül, hogy az asszony rejtekhelye kiderült volna, majd újra meglódult, és a nyugati kapun keresztül elhagyta Func központját. Az áthaladás alig tartott tovább negyedóránál.

A nyugati kapuváros éppoly zsúfolt és hangos volt, mint a keleti, de annál hosszabban nyúlt el az Oméba vezető főút mentén. Itt is minden sarkon ételt árult valaki.

– Két fór egy sült csirke, egy fórért egy tucat főtt tojást…

Gonabre szerint túl magas árat kértek, de ezen nincs mit csodálkozni, Func még At-Bovánál is forgalmasabb város.

13. Tathlun

Edvit alkonyatkor ismét megpillantotta a Márványvárból ismerős alakot az iskolához vezető utcán. Most is csuklyás köpenyt viselt kalappal, mozgása óvatos volt.

Felmászott a tetőre és ráhasalt a cserepekre a sikátor mellett. Nem is kellett keresnie, az eresz alatt megpillantotta a két fickót. Mindkettő rossz arcú és félelmetes hírű, és a csuklyással osztozkodtak.

– Negyven – morogta az egyik.

– Húsz – vágta rá a kalapos.

– Negyven, ha mondom. Egy rézzel se kevesebb.

– Húsz. Nincs több.

A másik kivillantotta csorba fogait.

– Rendben, legyen húsz. Fejenként.

Az első odébb lökte a társát.

– És a múltkori negyven, amivel még jössz.

A kalapos egy lépést hátrált.

– Megkapjátok, ne aggódjatok.

– Nem majd, hanem most. Előbb ideadod, amivel tartozol, utána beszélhetünk új munkáról – sziszegte idegesen a haramia.

A hangjából csendülő éltől Edvitet kirázta a hideg.

Ezek nem kukoricáznak!

– Rendben, negyven – adta meg magát a kalapos az erőszaknak.

A két bandita kinyújtotta a kezét.

– Ide vele!

– Csak nem képzelitek, hogy ennyi pénzt hoztam magammal? Tele az utca rablóval.

– Ne sértegess, cimbora! Mi úriemberek vagyunk!

A másik, aki eddig hallgatott, az első szájára tette a tenyerét és a kalapos felé bökött az állával.

– Mondjad, mit akarsz, mit csináljunk most?

– Elteszitek láb alól…

A férfi a fejét rázta.

– No, de a fizetséggel mi legyen?

– Holnap reggel megkapjátok az Üstökösben az inastól. Így megfelel?

A haramiák összenéztek. A második felszisszent:

– De ha nem lesz ott a pénz…

A kalapos hangja élesen csendült:

– Ott lesz. Most pedig figyeljetek. Az emberetek…

Edvitben meghűlt a vér, a kalapos a szeme láttára bérelt fel két újabb orgyilkost Elindasz Gerradna megölésére.

Tarior Fenris volt olyan ostoba, hogy egy névtelen levél miatt hanyatt-homlok elrohant At-Bovába, de ezeket túl jól ismerte. Dörzsölt fickók, nem könnyű beugratni őket. Ha mégis sikerül valakinek és rájönnek, azt senki nem menti ki a kezeik közül.

Bármennyire tisztelte a herceget, nem mert ujjat húzni ezekkel.

Levelet kell írnom neki – gondolta. – Az lesz a legjobb, ha rábízom a saját védelmét. Biztosan vannak emberei, ha meg nincsenek, majd felbérel párat, akik megvédik. Ez már nem az én dolgom.

Miután a kalapos elment, az orgyilkosok jót nevettek rajta. Edvit is emlékezett rá abból az időből, amikor fent járt Márványvárban. A férfi a külső fal tetejéről figyelte a pénzosztás hírére összesereglett utcagyerekeket. Felfegyverzett őrök mögé bújt, mintha attól tartana, hogy a gyerekek rárohannak.

Gyáva alak.

Edvit lemászott a létrán és körbesétált a környéken. Még volt egy kevés ideje kapuzárás előtt. Ki akarta használni a vizsgáig hátralévő hat napot, mert holnaptól újra tanulással kell töltenie az idejét, tehát nem lesz módja csavargásra és megfigyelésre.

Reggel két levelet írt Elindasznak. Az elsőben kifejezte háláját a taníttatása okán. Ezt megmutatta a mesternek is, aki elégedett volt a hálálkodás mikéntjével és mennyiségével. Ezután megfogalmazott egy másik, sokkal hosszabb levelet, melyben részletesen leírta a látottakat, azt, hogy először egy tapasztalatlannak látszó férfit bíztak meg a megölésével, majd azt, hogy két dörzsölt alak is megkapta ugyanezt a megbízást. Az első At-Bovában, a másik kettő Tathlunban les rá. Kérte, tegyen meg minden szükséges óvintézkedést.

A két levelet egybehajtotta, lepecsételte és rábízta a mesterére, hogy küldje el Darraszba.

A következő napokban sorban meglátogatta az utolsó két orgyilkos törzshelyeit. Össze akart gyűjteni róluk mindent, amit tudni lehet, hogy megírhassa a hercegnek.

A hatodik estén az egyik frissen felbérelt bandita egyedül iszogatott a piac melletti kocsmában. Edvit a reggeli vizsga után egész nap a nyomában loholt. Követte a szabóhoz, a kifőzdéhez, majd ebéd után várt rá egy magánház előtt, ahol a háziasszony igen szívélyesen fogadta, és sokáig bent tartotta.

A férfi később találkozott pár cimborával egy Márványvárhoz közeli kocsmában. Edvit úgy képzelte, hogy megint hosszú ideig fog várakozni, ezért beült az egyik asztalhoz, melyre a hozzá hasonló utcagyerekeknek tettek ki egy nagy tál ételt és tányérokat. Régen itt is gyakran evett, mert szerette a szakács főztjét, de mióta befogadta az iskola, jobban szeretett a tanítás után a tanítványokkal étkezni. A helyzetnek mégis megadta magát, vett egy tányért, és mert bele egy nagy kanál sűrű főzeléket.

A bandita eközben átült egy másik társasághoz. Bizalmasan pusmogtak valamit, majd a férfi felállt, és ledobta magát egy üres asztal mellé.

Ahogy Edvit őt figyelte, észrevett egy fehér leplet viselő asszonyt, aki két asztallal odébb ült, és a gyerekek asztalát figyelte. A fiú érezte a bőrén a tekintetét. Kirázta a hideg, ezért gyorsan bekanalazta az ételt, és inkább kint várta meg a férfit, aki hamarosan jött is, és meg sem állt a következő kocsmáig, ahol sokáig magában iszogatott. Abból, ahogy folyton az ajtóra nézett, Edvit sejtette, hogy vár valakit.

Nemsokára jött is egy ismeretlen férfi. Leült a bandita mellé és letett valamit az asztalra. A férfi elmarta, zsebre dugta, és anélkül, hogy megitta volna a sörét, elhagyta a kocsmát.

Edvit tovább követte. Kezdett már sötétedni, de aznap nem kellett sietnie, a vizsgára való tekintettel mestere minden tanítványnak éjszakai kimenőt adott.

A férfi a szabók utcája melletti sikátorban felgyalogolt a hegyoldalba. Végigment a kőtörők rozoga viskói mellett egészen az erdőig. Házak helyett itt a Márványvár kopár, tükörsima fala magasodott az utca fölé.

Lassan beesteledett. A kőtörők korán eloltották a lámpákat és aludni tértek. Edvit alig látott, a kalyibákhoz kötött kutyákat azonban nem akadályozta a sötétség, csaholtak, ahogy a torkukon kifért, de nem a fiút ugatták, hanem az út sötétbe vesző végét vizslatták.

Edvit annyit tudott kivenni, hogy az erdő szélén négyen várták a banditát. Az egyik hangosan üdvözölte, hangja félelmetesen ismerősen csengett, Edvit őt is hallotta a sikátorban, amint megalkudott Elindasz Gerradna herceg életére. Az arca akkor is, most is feketébe burkolózott, de sziluettje kivehető maradt.

– Az a pénz az enyém lesz, nem a tied – mondta fojtottan, majd felemelte és leengedte a kezét, mire a bandita földre esett.

Egy pillanat múlva az embereket felszívta az erdő, a férfi pedig fekve maradt a földön. Amikor a kutyák egy pillanatra elhallgattak, Edvit hallotta az elhaló nyöszörgését:

– Segítség… valaki.

A fiú tartott az erdőben lévőktől, így csak messziről nézte.

Oda kell mennem és segítenem kell neki.

Lába azonban megtagadta az engedelmességet, előrelépés helyett hátrafelé csusszant. Edvit egész testében reszketett, visszafojtotta a lélegzetét, keze a Márványvár sima, napsugártól langyos oldalát tapogatta.

A kutyák újra csaholni kezdtek és mire abbahagyták, a férfi mozdulatlanná merevedett. A szél erős vizeletszagot hozott valahonnan.

Edvit sarkon fordult és azon az úton, ahol feljött a hegyre, lemenekült. Egy férfi kiküldte a banditát az erdő szélére egy csomag ürügyén, ahol meggyilkolta egy rivális bérgyilkos, nehogy elhappolja előle a zsíros megbízást. Hogy miképpen halt meg a nyomorult, azt nem látta, de már úgysem változtathatott rajta.

Megrázta a látvány, ugyanakkor arra gondolt, hogy mostantól eggyel kevesebben loholnak Elindasz herceg nyomában.

Talán az idők végeztéig szaladt volna, ha az iskola környékén, az egyik mellékutcában útját nem állja a fehér lepelbe burkolt alak, akit a kocsmában látott.

– Edvit Jest? – kérdezte meleg, kellemes női hangon.

A fiú a fejét rázta. Mostanra a gyilkosság miatt érzett ijedségét felváltotta régi fellengzőssége.

– Nem talált.

Az asszony lehúzta a fejéről a leplet és szelíden rámosolygott a fiúra. Kellemes arca volt, egy negyven körüli, sugárzóan szép szőke nőé. Tekintetében bölcsesség tükröződött.

– Te vagy Edvit Jest, a kereskedő tanuló, Gurden mester legjobb tanítványa.

Edvit értetlenül meredt rá. Honnan ismeri ez az idegen?

– Valóban – adta meg magát. – És te ki vagy?

– A nevem Amagei Orho Szha és érted jöttem.

A fiúnak hirtelen semmi nem ugrott be Amagei Orho Szha-ról, pedig tudta, hogy ismeri valahonnan.

– Értem? Miért pont értem? Mit adhatok én neked?

– Az életedet.