Emese Városi is not exactly straightforward. Under this name, you'll find mostly science fiction and fantasy stories, all sharing one common element: adventure.

Why does a woman write this kind of thing?

Because I believe the world is far more than anything we could ever see or comprehend. The Solar System is nothing more than a tiny speck of dust on the stage of the universe, and compared to that, humanity is utterly insignificant.

At the same time, I believe there is a meaning to our existence, and I use the tools of a writer to search for that meaning.

Every one of my stories is, at heart, a tale. None of them should be taken too seriously. I certainly don't. For me, writing is a game with words, phenomena, and people. I enjoy being able to play God in the worlds I create myself.

I write several novels at the same time. Always. There is no such thing as working on just one.

Keeping so many stories in my head at once might sound overwhelming, but since I work in small pieces and take an enormous number of notes, it's not nearly as difficult as it might seem.

The use of AI is perfectly acceptable to some people today, while others reject it outright. My writing has always come entirely from my own mind. I spend years taking notes and organizing my ideas before I ever begin writing. Once I have typed the final word, I spend several more months editing and revising before I send the manuscript to my wonderful editor, Ilona Mészáros. Along with her praise and encouragement, she also points out the weaknesses and excesses in my stories.

I am not nearly as confident when it comes to translations. I translate certain passages myself, but because my language skills are limited, I have no choice but to seek help. Given my financial situation, that help is, in every case, ChatGPT. Of course, I continue to edit and revise the results I receive, and I check them against several other sources before anything can be presented to my readers.

Even so, there may still be plenty of mistakes left in the final version, and I sincerely apologize for them.

Why do I write under a pen name? Because I use my real name for my real life. Writing is an escape for me; when I write, I become a different person, so it seemed only natural that this other person should have a different name as well. I publish my Hungarian-language works under the name Stephanie Ford, while the English translations of those same works appear under the name Emese Városi. The reason is that in Hungary and other Hungarian-speaking communities, novels published under an English-sounding author name tend to attract more readers, whereas with the English versions, I want to emphasize that they were written by an author whose original language is Hungarian.

Emese Városi first appeared, if only by name, in my book Diary of Éva (Éva naplója). She was the never-seen, snobbish wife of Pál Szentmiklósi, who eventually leaves him for another man.

In my short story Élet ajándékba (its translation is still in progress, so it doesn't have an English title yet), she is already the main character. Here, she is married again, and her children are still young.

The next work in which she appears both as the author and as the main character is Legend of Fairy Mountain (Tündérhegy legendája). Emese (she is not the same person as the author) tells the story in the first person. Here, Emese moves beyond being a simple character. In addition to her adventure, we learn a few small details about her, such as the fact that she lives in an apartment complex on the outskirts of an unnamed city. Her children are grown now, she is divorced again, and she lives alone, with no new love in her life. She is still prone to overreacting, which is how she ends up having the adventure described in the title.

A Man in a Beret (the translation is in progress and it doesn't have an official English title yet) is a story that is both ordinary and extraordinary. It is my most difficult work to understand; no one should attempt it without a healthy imagination, because otherwise they simply won't get it! Here, I show Emese one Friday afternoon when absolutely everything that can possibly happen does happen, and none of it is a simple, everyday occurrence. So be careful with the man in the beret!

Why did I choose this particular name as my pen name when I am not actually the person appearing in these stories, but merely someone who shares her name? I still don't know the right answer. Maybe I'm lazy. Maybe I secretly want her life. I don't know.

Why Science Fiction and Fantasy?

My childhood coincided with humanity's very first journeys into space. I grew up in the middle of a full-blown science fiction craze, and like everyone else my age, I devoured science fiction novels as a teenager.

I grew up in a socialist country, which meant that only censored works made their way to us. Fortunately, that also meant that what did reach us was carefully selected for quality: we got to read some of the best contemporary novels available. Ray Bradbury, Isaac Asimov, and the Polish-born Stanislaw Lem and especially the Russian-born brothers Arkady and Boris Strugatsky were among my favorite writers. Of course, I read pretty much everything else that was published as well. At the same time, I have always loved the folk tales of Transylvania and the stories collected by Hungarian folklorist Elek Benedek—with their seven-headed dragons, heroes of extraordinary strength, fairies, and wicked stepmothers.

Some people eventually outgrow these genres. I never have. To this day, I read new contemporary fantasy novels with the same enthusiasm I once had for fairy tales.

My favorite themes are distant worlds that somehow feel within reach, inhabited by people much like us. Mystical events, dreams that become reality, miracles, and adventure—adventure in every possible form. These are the ingredients of my novels. My characters are always human and flawed; no one is simply good or evil. When I use romance in its classical sense, I mean stories of adventure in which love may appear here and there, but it is never the driving force of the story.

I like writing about people who are going through difficult things. It is some kind of incurable perversion of mine. But it is never suffering for its own sake. Their struggles always serve the story, and I always offer them a way out as well.

Szereti butábbnak mutatni magát, mint amilyen. Szeret értetlenkedni, imádja a kényelmet, ha minden körülötte forog. Amolyan igazi, mai szingli... vagyis ezt hiszi magáról. A valóságban azonban mások vagyunk, mint hisszük. Igazi énünk a nehéz helyzetekben, cselekedeteink által mutatkozik meg, és Emesének ezekből rengeteg jutott.

Emese igazi csupaszív asszony, ha kell, anyáskodó, ha kell, filozófus. Bár nehezen mozdul ki a komfortzónájából, minden rejtélynek igyekszik a végére járni. Keresi az igazi kalandot. Máskor nem tud túllépni a társadalmi beidegződéseken, és vannak esetek, amikor tehetetlennek bizonyul. 

A Legend of Fairy Mountain lapjain ugyanez az Emese elevenedik meg. 

A sorszámom szerint a negyvenedik vagyok, de nem hiszek neki. Ekkora embertömeg láttán nem hihetek.
Zaklatott vagyok. A tömegben valaki rosszul lesz, egy nővér vagy orvos sem siet a segítségére. A betegtársak leültetik, valaki palackból vizet ad neki. A nyüzsgés lassan beszédmorajjá szelídül.
Három hónapja szenvedek már. Néha fáj csak a fejem, akkor is épphogy, mégis itt áll a papírjaimon megfellebbezhetetlen diagnózis: agydaganat.
- Majd a biopszia megmondja, miféle - nyugtat az orvosom. - Nem, asszonyom, nem lehet elkerülni a műtétet. Hacsak...
Nincs hacsak, nekem élnem kell. Olyan fiatal vagyok még, és itt vannak a lányaim, a fiam, a férjem, miattuk muszáj - csapongnak a gondolataim. A rettegésem egyre erősebb.
Végre behívják az elsőt. A néni tétován döcögve eltűnik az ajtó mögött. Idegtépő tíz perc után kidöcög. A keze tele van papírokkal. A lánya melléugrik.
- Mit mondott az orvos, anyuka?
- Két hónap múlva kell jönni...
Csontsovány, lapos mellkasú fiatalasszony támolyog az ajtó felé. Haja helyét eltakarja a mintás kendő. Hatévesforma kisfia húzza befelé.
- Igyekezzen! Látja, milyen sokan vannak - sürgeti az asszisztens is.
Két perc sem telik bele, a fiatalasszony sírva lép ki a rendelőből.
- Én megmondtam. Ugye, anya? Igazam volt? - mosolyog fel rá a fia.
A nő megsimogatja a fejét. Már nem sír.
- Igen, te megmondtad...
Bemegy és kijön a következő. Félperces tragédiák peregnek le a szemem előtt. Tizenegy előtt végre beviszik a bácsit, aki még reggel lett rosszul. Sokáig van bent, aztán feltűnik egy betegszállító, kerekes széket tol maga előtt. Bemegy és kijön, a bácsi a székben ül, feje a mellére lóg. Összesúgnak mögötte a vénasszonyok:
- Ez se megy már haza a saját lábán...
Emberek jönnek-mennek, már csak húszan várakoznak előttem. Egy beteget hiába keresnek, nem jött el. Azonnal hívják a következőt... Így megy egész délelőtt.
Fél tizenkettő felé aggódva nézem az órát. Még öten várakoznak előttem, és már csak félóra van a rendelésből.
- Ellenőrzésre jöttem, kedvesem - nyugtat egy középkorú hölgy. - Egy perc alatt megvagyok, ne aggódjon!
Kifelé jövet kevésbé magabiztos. Futtában odavakkant egy viszlátot, és szinte menekül az épületből. Még hárman... Még ketten... Lassan túlfut a falióra mutatója a tizenkettőn.
Az utolsó sokáig van bent. Mindjárt én jövök. Istenem, mit vétettem, hogy itt adtál nekem mára találkát? Félek. Mi lesz, ha én is rossz hírt kapok? Nem műthető - ettől rettegek igazán. Mi lesz a lányaimmal, a fiammal? Ki neveli fel őket helyettem? És a férjem? Új asszonyt hoz a házhoz? Anyát a gyermekeimnek, ha én már nem leszek?
Látom magam előtt a temetésemet. Kicsijeim fekete ruhában állják körül a koporsómat. Félve méregetik a felnőtteket...
- Negyvenes - ordítja az asszisztens. - Maga a negyvenes? Akkor mire vár?
Tétován lépek be a rendelőbe. Az ablaknál ötvenes, szemüveges férfi áll: az onkológus.
- Jó napot kívánok...
- Ne húzza itt az időt! Hol vannak a leletei?