1. rész

1. Darrasz tartomány, 22 évvel később

Elindasz Gerradna előtt két felbontott levél feküdt és egyiket sem értette.

Az első Odelia Istvarától jött. Nem neki címezték, hanem az apjának, aki egy hónappal ezelőtt belehalt egy rablóbanda támadásába. Az orvos szerint átok ült a sebein. Ezt csak Elindasznak mondta el, neki is csak négyszemközt, suttogva, nehogy szóbeszéd kapjon szárnyra.

Odelia nem pazarolta megszólításra a tintát. A papíron ennyi állt egy alig olvasható aláírás kíséretében: hogy áll az ügyünk Darraszban?

A férfi kis híján az asztalra csapott. Miféle közös ügyről beszél ez a nő? Mi köthette össze az apját, a tartományurat és egy kereskedő lányát, akit ugyan kijelöltek a trónra, de vajmi kevés esélye lenne Lisara mellett? Természetesen rögtön tudta, mire gondol: minél több támogatót akar szerezni a koronázásra. Hogyhogy apám is részt vett ebben a gyalázatban?

Tudott róla, hogy Livar Gerradna sok időt töltött a darraszi nemesek kastélyaiban, és most már értette is az okát. Ha sejtem, miért járja a szomszédokat, megakadályozom – dühöngött magában, bár igazából ő is tudta, hogy nem tett volna semmit. Eddig nem érdekelték sem az apja, sem az ország ügyei. Most is csak azért kezdett foglalkozni velük, mert egy tartományúrtól ezt várták el, és apja halálával rá szállt a cím.

Valahol azért értette a dolgot: Odelia Istvara kényelmes választásnak látszott mind a környékbeli, mind a távolabbi tartományok szempontjából. Gazdag apja révén a nemesek többségének bizalmát élvezi, valamint elterjedt róla, hogy adományokkal segíti a szegényeket, emiatt népszerű volt az alacsonyabb körökben is. És bár rég találkozott vele, ennélfogva nem ismerte, Elindasz egyetlen kifogást talált vele szemben: nem Lisara Almein.

Mivel ő nem volt ott a gunadii mészárlásnál, mert az apja előző este hazaküldte őt Jenge herceg fiával együtt a várost kikerülő földúton, töretlenül hitt a koronahercegnő visszatérésében.

Letette a papírt, megrázta magát és egy pillanat alatt el is felejtette Odelia Istvarát, mert a másik levél az előzőnél is bizarrabb volt. Egy névtelen jóakaró közölte Elindasszal, hogy a fedele védelmében élő Polla Gerradna csaló, a vörös papok kémje, maga is vörös papnő.

Elgondolkodott azon, hogy ha még igaz is ez a hír, apja halála után van-e értelme rágódni rajta? Livar Gerradna a birtokot, valamint a hercegi és tartományúri címet rá, a fiára hagyta, Polla, a feleség mindössze a szabadságát kapta vissza, amit tizenöt évvel ezelőtt a fogadalmával eldobott magától. Egy hónappal ezelőttig a vár úrnője volt, ma egy a megtűrt személyek közül. Bármikor szabadon elmehet, akár vissza a paptestvéreihez. Az iromány egyet jelentett, valaki be akarja feketíteni előtte a nevelőanyját, csakhogy a férfi tudta, apja sosem bízott meg a feleségében, ezért aztán titkokat sem bízott rá. Azon kívül úgy tudta, hogy a Gerradna családnak nem akadt titkolnivalója. Amit Polla tudott, bárki tudhatta.

Mintha megérezte volna, miféle levél jött, az asszony bukkant fel a dolgozószoba ajtajában.

– Gyere be – hívta Elindasz, amikor meglátta.

Polla haja ősz volt, hatvan bevallott éve ellenére öregasszonynak látszott. Aszott testén lötyögött a hétköznapi ruha.

– Apám levelet kapott Odelia Istvarától – mutatta neki a papirost.

Polla bólintott, mint aki számított erre.

– Livar őt szánta Deara trónjára, ahogy még néhány tartományúr – mondta elgondolkodva. – Mint tudod, ez nem elég, a jelöltnek a nemesi többség támogatását is el kell nyernie. És ott van még Koreán. Ha a városi lakosságot nem tudja meggyőzni, minden hiába, sosem fogják a palota közelébe engedni.

– Ennek csak akkor lesz jelentősége, ha nem jelenik meg az Első Trónörökös a koronázáson – vetette közbe Elindasz. – Mert ha mégis, a jelölt legfeljebb annyit nyert, hogy azonnal beadhatja a lemondását a trónról.

Polla anyáskodva elmosolyodott.

– Mindig hittél Lisarában, pedig emberöltő óta nem hallottunk felőle.

A férfi ismét félbeszakította:

– Ami, tekintve, hogy a Másik Helyen él, nem meglepő. További két évig nem is fogunk hallani róla, ha minden terv szerint történik. Lehet, hogy Odelia Istvara maga mellé állítja egész Dearát…

– Ne feledkezz meg a másik kettőről – vetette közbe Polla.

Elindasz dühösen vágott vissza:

– Rigant Hursára gondolsz? Na ő az, akiről valóban nem tudunk semmit. Hol él? Él még egyáltalán? Mit tervez a trónra kerülése után? Miféle uralkodó lesz, aki így rejtőzik? A kis Almein-lányról sincs hír. Mellesleg kétéves. A koronázáskor is csak hat lesz. Egy gyereket akarsz a trónra ültetni, hadd legyen mindenki bábja?

Polla bocsánatkérőn meghajolt.

– Igazad van, nagyuram, Hursa és a kislány valóban alkalmatlannak látszik, Odeliának viszont nagy a támogatottsága. Livar el akarta érni, hogy darraszi férjet válasszon…

Elindasz egy hosszú pillanatig értetlenül bámult Pollára, aki viszont jelentőségteljesen nézett vissza a hercegre. A férfi idegesen beletúrt a hajába.

– Hogy… mi? Engem akartatok összeházasítani vele? Hiszen ő…

– A trónörökös – válaszolta higgadtan Polla. – Igazad van, felmerül pár kifogás a személye ellen. Nem túl eszes és könnyen befolyásolható, de ez Darrasz malmára hajtja a vizet, ha a férje elég okos.

Elindasz megrázta a fejét.

– Őrültség. Egyszer láttam azt a nőt, többet nem is kívánom. Mégis hogy gondoltátok, hogy elveszem ismeretlenül? Feleségül fogadni… kíváncsi vagyok, kinek a fejében született meg ez az ötlet! Biztos te sugalltad neki.

– Azért csak gondold végig! Láttad már a gazdasági jelentéseket? – sündörgött közelebb az asszony. – Csökkent a terméshozam, mert csökkent a megművelt terület.

– Láttam. Mit akarsz ezzel mondani?

– Mit gondolsz, miért csökkent mindkettő?

A férfi megrázta magát.

Hogy mer olyan leereszkedően bánni velem, mint egy gyerekkel? – morgott magában.

– Mert nincs mivel művelni. Elfogynak a szerszámaink – vágta oda dühösen.

Polla bólintott.

– És kitől függ a vasszállítmányok száma a hercegség felé? A királynőtől.

Elindasz nagyot fújt. Már értette, mire megy ki a játék. Lehet, hogy Polla kém, eddig azonban nem mondott olyasmit, amivel ártott volna a családjának. Sőt! Azért nem árt résen lenni.

– Tehát azt mondod, vegyem feleségül ezt a nőt csak azért, hogy a tartományom ne dőljön romba? Adjam el magam pár szerszámért? – dörgött a nőre, aztán csendesebben folytatta: – Na jó, játsszunk el a gondolattal. Elveszem és ő lesz a királynő. Szerinted ha bejut a palotába, emlékezni fog még rám és Darraszra? És legfőképp, lesz bármi befolyása? Mert szerintem onnantól az apja veszi kezébe a dolgokat. A róla szóló pletykák nem épp hízelgőek, simán kinézem belőle, hogy egy nap alatt bekebelezi egész Dearát, és az olyanoknak, mint én, nem lesz esélyünk ellene. Hát tudod… én nem kívánok ilyen uralkodót az országomnak, inkább magam megyek Hiruba szolgálni két rúd vasért.

Az asszony megvonta a vállát.

– Az is egy megoldás, épp csak fél évig vezető nélkül marad a tartományod.

A férfi legyintett.

– Észre sem vennék, hogy elmentem. – Magában hozzátette: Apám találta ki, vagy Polla hozta magával a vörös papoktól ennek az őrült házasságnak az ötletét? Bárkié is, most legszívesebben szíven szúrnám.

– Jó szervezéssel elhúzhatod akár egy évig – jegyezte meg a nő epésen. – Előre megírt levelek, lemondott meghívások, betegségre hivatkozás, csupa olyasmi, amivel megerősíted, hogy alkalmatlan vezető vagy. Már most is suttognak ezt-azt.

Elindasz felállt és kinézett az ablakon. Az alkony narancssárga fénypászmákkal játszott a lombok között.

– Hadd suttogjanak – morogta keserűen.

Polla egy faragott figurával babrált az asztalon.

– Ezzel aligha használsz Darrasznak. Livar jövőre akart bemutatni Odeliának, elég időt akart neked adni, hogy megismerd és talán megszeresd, mert házasságok nemcsak érdekből köttetnek. Pár év alatt megértetted volna apád szándékait.

– Pénz és hatalom, értem én most is – dohogott Elindasz.

Polla felsóhajtott és megrázta a fejét.

– Élet és béke. Ezt a kettőt mindennél fontosabbnak tartotta.

A férfi Lisara Almein huszonkét évvel ezelőtt lezajlott búcsúztatójára gondolt. A vacsoraasztalt feszült arcú emberek ülték körül, tekintetük ide-oda ugrált a teremben, csak a vak nem látta, hogy készülnek valamire. A következő napon sokat beszélgettek Teel Jengével, miközben Livar Gerradna utasítására Darrasz felé lovagoltak. Találgatták, miért nem kísérhették tovább a hercegnőt.

Már nem emlékezett, mikor jött rá, hogy az apja keze benne volt Binira királynő meggyilkolásában. Talán még akkor este, amikor az apja hazatért a szörnyű hírrel, vagy csak másnap reggel? Lessza, apjának öccse többé nem tért vissza a kastélyba, úgy hírlik, haramiának állt a Toár folyó menti erdőkben. A kettőnek nyilván köze volt egymáshoz.

Nem sok gondolkodnivaló akadt az összefüggéseken: Livar valamivel megbízta Lesszát. A dolgok valahogy kicsúsztak a fiatal, tapasztalatlan férfi kezéből. Egy nő meghalt, kettő eltűnt. A vizsgálat után a kis trónörökös kíséretének számos tagját árulás vádjával száműzték, az igazi vétkes azonban megúszta.

Ez az az élet és béke, amiről Polla beszél?

– Apámnak megvoltak a maga hibái – legyintett.

Felemlített egy régi esetet, amikor igazságtalanul börtönzött be egy nemest, mert a halott apját még most sem akarta gyilkossággal vádolni. A végén Polla megvonta a vállát:

– Mást mondasz és mást gondolsz, de legyen, ahogy akarod, többé nem hozom szóba.

A Pollával folytatott beszélgetés nyomot hagyott benne. Valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság ült rá, mintha az asszony többet tudna, mint amit mondott. Továbbra sem akarta feleségül fogadni Odelia Istvarát, akit mindig is bitorlónak tartott, mert számára csakis Lisara hercegnő lehetett a trón örököse, senki más. Ugyanakkor el kellett ismernie, hogy nem teljesen hamvában holt az ötlet. Különösen az után kezdte belátni, hogy áttanulmányozta a gazdasági jelentéseket a kedvenc öreg tölgyfája alatt.

A földre lógó ágon ülve néha felnézett a papírokból és arra gondolt, mennyivel kellemesebb lenne egy regényt olvasni, mint az intézők jelentéseit. Mert mi volt bennük magasztos történetek helyett? Több vaseke kellene, több vasgereblye, több nyesőolló, több fejsze, több fűrész, több kasza, több minden szerszámból. Ezt magától is tudta.

A béresek szószólója egy nap azzal járult elé, hogy a munkások üzenik, nem dolgoznak többé a saját szerszámaikkal. Nem tud annyit fizetni nekik.

Munkások nélkül megáll az élet. Ha nincs termés, a manufaktúrák villámgyorsan tönkre mennek. Röviden, ha nem dolgozik munkás a földeken, az uradalomnak, sőt, talán a tartománynak is vége.

Ha nem számítjuk a Hiruból visszatérők vasrúdjait, vasszállítmányhoz évtizedek óta kizárólag a királynőn keresztül lehetett hozzájutni. Apja egykor a díszkardját adta oda a szerszámkovácsnak. Neki már nem maradt semmije, amit odaadhatna.

Sajnálta az embereket és az ősidők óta lelkesen épített, messze földön híres gazdaságot, mégsem vitte rá a lélek, hogy kiszolgáltassa magát egy trónbitorló kénye-kedvének. Sejtette, hogy Odelia csupán a címre hajt, amit általa megszerezhet. Egy tartományúri férj rangja nagyot lendítene a népszerűségén, míg Darrasz és az ottaniak továbbra is csak a hercegnek számítanának.

Egy nap végre elhatározásra jutott. Ha feleségül nem is veszi, mindenesetre megnézi magának Odelia Istvarát. Természetesen nem azért, mert egy percig is elhitte, hogy ez a nő Lisara helyére állhat, a lehetőséget azonban nyitva hagyta, mert jobb mindenre felkészülni.

Este magához hívta Ongart, apja öreg szolgáját és átbeszélték az utazás módját.

– Odamegyek nagyúri pompával, közben meg mindenki azt hiszi rólam, hogy koldusszegény vagyok, hisz tudod, mit pletykálnak – aggodalmaskodott. – Túl nagy lesz az ellentmondás a megjelenésem és a hírem között.

Az öreg megdörzsölte a szakállát és ravasz pillantással azt mondta:

– El akarsz vegyülni? Utazz álruhában, fiam.

Elindasz kifejezetten örült ennek a megszólításnak. A régi, boldog időkre emlékeztette, amikor egy volt a sok suhanc közül, nem ez a felelősségteljes tartományúr, akinek apja halála után mutatnia kellett magát.

– Vegyek rongyos ruhát?

– Elég, ha közembernek öltözöl.

– Vagy mesterembernek.

Ongar bólintott.

– Az még jobb. A közember ismeri a világot, uram, a mesterembert pedig mindig meghallgatják.

– És mit mondjak a többi tartományúrnak, miért járok álruhában? Mert nem hiszem, hogy elfogadnák különcségnek.

– Megteremtjük az okát. Először indulj el rangodhoz illően, a többiről gondoskodom.

Röviden elmondta a tervét.

– Csak az eleje lesz nehéz – biztatta az öreg. – Ezt mindenképpen meg kell lépned, ha úgy akarsz elvegyülni a nép között, hogy nem vonod magadra a tartományurak rosszallását.

Elindasz beleegyezően bólintott.

– Igen, csak az eleje lesz nehéz… – sóhajtotta.

Az Ongarral megbeszélt napon befogatott egy négykerekűbe, megrakatta drágának látszó ajándékokkal, felültetett hátra három szolgát, előre egy kocsist, és a legjobb utazóruhájába öltözve ő maga is felkapaszkodott a csomagok közé.

Gunadi után beborult az ég és szemerkélni kezdett az eső. Elindasz úrhoz méltón elnyúlt a ponyva alatt. Eleinte tartott a megbeszélt támadástól, de miután zavartalanul zajlott az útja, kezdett megfeledkezni róla. Már a görcs is oldódni látszott a gyomrában.

Unalmában azon merengett, mivel kezdje majd az ismerkedést Odeliával.

Hátuk mögül hirtelen égdörgésszerű hang harsant, és míg az gyorsan elhal, ez a dörgés egyre erősödött.

Elindasz felült és hallgatózott. A dörgésből patadobbanások váltak ki, melyet vad hujjogás és ostorcsattogás kísért. Nem maradt kétsége afelől, hogy lovas csapat közeledett a kövesút mellett, a földes gyalogúton. Nem tudta kivenni, hányan lehetnek, abban azonban biztos volt, hogy hozzájuk képest túl sokan.

A kocsi hátsó részét rögzített ponyva takarta, ott nem láthatott ki. Előrekúszott a bakhoz és kilesett az emberei mögül. Addigra a lovasok teljesen körbevették őket.

Három szőrmébe burkolózott, félelmetes alak szembefordult a kocsival, a hajtó egy hajszállal előttük állította meg a szekeret.

– Hadd lássam, kik vagytok – dörögte egy hang az egyik lóról. – Ise, Borr, szedjétek le őket onnan!

Két szőrbundás leugrott az útra, és a rémülettől megdermedt szolgákat lerángatták a sárba.

Elindasz megrettent az erőszak láttán. Nem erről volt szó! Vissza akart húzódni a kocsi mélyére, ekkor egy lapátkéz őt is megragadta a gallérjánál, és mint egy pihét, kihajította az árokba. A magasra nőtt gaz felfogta az esést. Az orra így is belefájdult, amikor megpördült egy vakondtúráson, azután arccal lefelé földet ért, közvetlenül egy szúrós szagú gyom árnyékában. Egy ideig várt, majd felemelte a fejét, kiköpött egy száraz fűcsomót és óvatosan tapogatva az oldalát, felült.

Már-már azt hitte, hogy elkerülheti, mégis megjelentek a haramiák. Ongar, vagyis inkább Lessza nagybátyja emberei. Jó lesz vigyázni velük – emlékeztette magát. – Csak egy tessék-lássék rablásról volt szó, ezek az emberek viszont egyáltalán nem vicceltek, legalábbis az orra sajgása komoly dologról árulkodott.

Felnézve bozontos hajú, kövér, magas asszonnyal találta magát szemközt, aki füstszagot árasztott magából, mintha húsfüstölés mellől ugrott volna lóra egy gazdag zsákmány kedvéért.

– Csak parasztok az uradalomból – kiáltotta valaki mellette.

– De ez úrféle – vigyorgott Elindasz mellett az asszony. Jobboldalt hiányzott a felső szemfoga. – Kosszarv és tulipán van az ingére hímezve.

A lovon ülő szőrmebundás hátratolta arcából a csuklyát. A feje ennek is bozontos volt, bajsza, szakálla nyíratlan, sötét szeme élénk. Elindasz igyekezett felismerni benne nagybátyját, a férfi azonban nem hasonlított a családi képtár elzárt részében tárolt festményhez, sem az öt évvel ezelőtt látott alakhoz, aki az apja szobájából osont ki egy sötét éjszakán.

Ez inkább valamelyik vezére, mint ő maga.

A haramia gúnyos mosolyra húzta a száját.

– Nocsak, Gerradna uraság! Emberek, ez ám a fogás! Kár, hogy szegény, mint a templom egere.

A haramiák harsány kacaja messze szállt.

– Lássuk, tényleg szegény vagy-e – rikkantotta a kócos asszony és feltúrta Elindasz kabátjának zsebeit.

A herceg némán tűrte.

A többiek ezalatt átkutatták a hajtót és a szolgákat, a zsákmányt a bundás lovas elé dobálták. Előkerült többek között két fésű – az egyiknek alig volt foga –, négy mocskos és egy hímzett, tiszta zsebkendő, egy felbontott levél és egy apró barna papírcsomag. Ez utóbbiért kinyújtotta a kezét a vezér.

– Ne vedd el, jó uram – könyörgött érte az egyik szolga. – A kislányomnak viszem ajándékba.

A vezér óvatosan kihajtogatta a papírt és a kapcsánál fogva kiemelt belőle egy fényes nyakláncot. Szeme elé lógatta, alaposan megnézte a zárt medált, majd felkattintotta a fedelét.

– A feleséged? Túl szép ez az asszony egy magadfajtának.

Átadta a képet az embereinek.

– Nézzétek, micsoda gyöngyszem.

Az egyik haramia mellé lovagolt:

– Ahh! Csuda egy arc! – lelkesedett.

A bundások egymás kezéből kapkodták ki a medált.

– Ide vele!

– Ez aztán megédesítené az éjszakáimat.

– Hát még az enyéimet!

– Vagy mindhármunkét – röhögte a harmadik.

A szolga lehajtott fejjel várta, hogy a haramiák kigyönyörködjék magukat.

– Kérem, adják vissza a képet – mondta halkan.

Azt hitte, senki nem hallja.

A vezér felemelte a kezét, mire társai elcsendesedtek.

– Adjam vissza? – nézett le a vezér a szolgára. – Hát még ezt a kis élvezetet is sajnálod a földijeidtől? Nem mindennap látunk ám ilyen helyre menyecskét! Neked megmarad az igazi, de nekünk hidegek az éjszakáink.

A rablók megint kurjongatni kezdtek. Az egyik elmarta társa kezéből a medált és zsebre vágta, erre a másik két alantas ráugrott, csak úgy a nyeregből. Lelökték az elsőt a sárba és nagy csattanások közepette próbálták elvenni tőle.

A szolga szomorúan felnézett.

– Már csak a sírhelye van, uram.

A vezér hagyta, hadd verekedjenek meg az emberei a medálért, közben a szolgát nézte mereven. Egyszer csak felbődült.

– Elég! Ide azzal a lánccal! Nézzétek át a szekeret.

A marakodók felálltak, és nyakig sárosan, a bakon keresztül bemásztak a szekér hátuljába. Ruhájukról fűvel kevert sárdarabkák potyogtak a deszkákra.

A kócos asszony is felmászott a férfiak mellé. Hirtelen annyian lettek a ponyva alatt, hogy a szekér erősen megingott alattuk. Az asszony dirigálta a férfiakat:

– Azzal kezdd! – hallatszott a szekérponyva alól.

Elindasz összerezzent a felfeszített deszkák tompa reccsenésére. Sajnálta nagy gonddal válogatott tárgyait, melyek ugyan nem voltak túl drágák, de azért szerette őket. Csak azzal tudta vigasztalni magát, hogy végül a nagybátyjánál kötnek ki, akinek szüksége lehet a pénzre, amit értük kap.

Az egyik rabló kihajolt a baknál és felmutatott egy áttört mintájú, arannyal festett porcelántálat.

– Ide nézzetek, pumák! Négy láda tele van vele.

– És selymek, szalagok, zászlók – kiabált egy másik.

A vezér elégedetten csettintett.

– A kocsi meg a lovak is sokat érnek. Ise, a bakra!

Intett a fejével, emberei körbefogták a kocsit, a szőrmebundás a lovak közé csapott és a menet megindult visszafelé. A fasor után letértek egy földútra, és eltűntek a szemük elől.

A vezér még maradt. A szolgák mozdulni sem mertek, egyedül Elindasz térdelt fel. Leporolta a ruháját, mérgesen forgatta a fejét és gyűlölettel teli pillantást vetett a vezérre, mintha kész lenne egyetlen ökölcsapással leteríteni.

A vezér előrehajolt ültében és kinevette. Miután az embereit felszívta az erdő, ismét felemelte a nyakláncot. Rábámult a medálra, majd annak a szolgának a lába elé dobta, akinek a zsebéből előkerült.

– Nesze. Mi sem vagyunk állatok – mondta egy csepp sajnálattal a hangjában, majd jobb kezét a homlokához tartva vidáman szalutált Elindasz felé: – Köszönjük az adományt, Gerradna úr. Találkozunk még. Gyí!

Megfordította a lovát és elvágtatott emberei nyomában, közben a botjával visszataszította Elindaszt a sárba.

A herceg felült és kifakadt.

– Hogy az a magasságos! Ezt kellett megérnem… Mindent elvittek, mintha… A villám vágjon belétek, átkozott rablóbanda!

A szolgák megrettentek, azt hitték, őket is le fogja szidni.

– Mit csináltunk volna, nagyuram? – védekezett az, amelyiknek a vezér visszaadta a medált. – Túlerőben voltak. Valaki kifecsegte, hogy erre jössz, nagyuram. Aztán… akármi történt is, arra gondolj, hogy a legértékesebb megmaradt, a szekér meg pótolható.

Elindasz szégyenkezve elhallgatott. A férfinak igaza volt, az élete valóban megmaradt. Bár számított a támadásra, mégis felkészületlenül érte. Ongar elhallgatta előle, hogy Lessza, a nagybátyja emberei igazából fogják kirabolni, nemcsak játékból.

Feltápászkodott a sárból, mozdulataiból látszott, hogy megüthette az oldalát. Szolgái odaugrottak hozzá, hogy felsegítsék, ő azonban elhárította a kezüket. Máskor a büszkesége miatt tette volna, most azért, mert megértett valamit. A szolgáinak nem volt szükségük segítségre, maguktól is tudták, mi a helyes. Megadni magukat, amikor azt kívánja az érdekük, és harcolni, amikor az ellenségnek nincs igaza.

Nekem is ezt kell tennem, de azt megígérem, hogy nem leszek Odelia játékszere.

– Menjetek vissza Darraszba, a gazdaságban nagyobb szükség van rátok, mint itt – vetette oda nekik színtelen hangon.

A szolgák összenéztek.

– Jobb volna együtt maradnunk – válaszolta óvatosan a kocsis.

Ideje egyedül boldogulnom.

– Megyek utánatok, amint tudok. Van még egy kis elintéznivalóm – mentegetőzött. Mikor rájött, hogy ezzel aligha nyugtatta meg az embereit, vett egy mély lélegzetet és hazudni kezdett: – Ismerek valakit Gunadiban, aki segít kézre keríteni a rablókat. Nem engedhetem, hogy még több utazó essen a csapdájukba.

Megfontoltnak akart látszani, de elügyetlenkedte. Düh helyett kétségbeesést érzett, és hiába tagadta, az arcán az utóbbi látszott. Sokáig győzködte az embereit, mire megindultak nélküle a földúton Darrasz felé.

Sötétedés előtt elérte a várost. Semmiképp sem szeretett volna a határban éjszakázni. Suttogtak az emberek portyázó árnymacskákról és rablókról, bár az előbbivel még egyetlen embere sem találkozott, utóbbiak meg nemrég lökték az árokba. Csak nem jönnek vissza még egyszer!

A városfal után betántorgott az első kocsmába, leült a kerthelyiség legcsendesebb zugában egy ágas-bogas szőlőtőke árnyékába, és élvezte, hogy a kiszolgáló kétszer is elment mellette anélkül, hogy észrevette volna. Harmadszorra a fehér inges férfi megállt és megkérdezte, mit kér.

– Egy pohár bort.

Azon tűnődött, miből fogja kifizetni. Zsebeit kiürítették a rablók és Darrasz négy falura volt onnan.

A bor egy szempillantás múlva megérkezett. Aki hozta, letette elé az asztalra, majd ahelyett, hogy elment volna a dolga után, leült vele szemben. Elindasz felnézett és ráismert Pollára.

Ez a Polla nem az a vénasszony volt, akit a kastélyban látott indulás előtt. Ennek az asszonynak sima volt a bőre, sötétszőke a haja, egyenes a tartása. Elindasszal egykorúnak látszott.

A férfi egykedvűen vette tudomásul a változást.

– Ki vagy te valójában? – kérdezte.

Polla hamiskás mosollyal válaszolt. Elindasz most vette észre, hogy a nő előtt is van egy pohár bor.

– Csakhogy eszedbe jutott megkérdezni.

– Ne hidd, hogy először gondolkodom ezen. Nemrég egy levélben azt írta valaki, hogy vörös papnő vagy és kémkedni jöttél az udvaromba. Korábban is feltételeztem rólad hasonlót – hazudta a férfi. Most valamivel jobban ment neki, mint a szolgái előtt. – Bizonyosság híján nem vádaskodtam. Meg mit számít már?

Polla elismerőn csettintett.

– Apáddal sokat beszélgettünk rólad. Még a halálos ágyán is féltett a hatalomtól. Szerinte gyenge vagy.

– És arra kért, hogy erősíts meg, amennyire csak lehet?

Az asszony egy újabb hamiskás mosollyal megrázta a fejét.

– Apád folyton követelőzött. Szerezzek neki kardot, hatalmat, mutassak helyes, ugyanakkor diadalmas utat… Amikor rájött, hogy nem teszek a kedve szerint, elrabolt és arra kényszerített, hogy a feleségeként, megszeghetetlen fogadalom alatt éljek. Azt hitte, ezzel birtokolhatja az erőmet. Idő kérdése volt, mikor fordítja önmaga ellen. Magának folyton követelt, neked viszont egyszer sem.

Elindasz elgondolkodott a hallottakon, és közben feltűnt neki, hogy egy vörös papnő még egy közemberrel sem merne ilyen merészen beszélni. A vörös papság hangja mindig alig hallatszott, és amit kimondtak, inkább hangzott könyörgésnek, mint kinyilatkoztatásnak. Polla ezzel szemben úgy beszélt vele, mint királynő az alattvalójával.

– Te okoztad apám vesztét? – kérdezte dühösen.

Polla megrázta a fejét.

– Minden hibája ellenére nem volt rá okom. Tudnod kell, hogy olyan hatalmat akart birtokolni, amit nem irányíthatott. Hiába figyelmeztettem, nem hallgatott rám. Az istenek kegyeit kiérdemelni kell, nem kierőszakolni, ahogy ő tette.

A férfi megforgatta a poharat a kezében, mire dühe helyét átvette a kétségbeesés. Ahelyett, hogy beleivott volna a borba, tovább rágódott Polla szavain.

– Miféle hatalomról beszélsz?

– Természetesen az enyémről. Jobb, ha erről most nem mondok többet.

– Ki vagy valójában? – kérdezte újra Elindasz. – Mert arra magam is rájöttem, hogy nincs közöd a vörös papokhoz.

Polla mosolya ezúttal őszinte volt.

– Valójában van.

A férfi egy ideje úgy érezte, vatta veszi körül, mely elnyel minden hangot. Most ez a láthatatlan vatta áthatolhatatlanná vált.

– Nem tagadod, hogy vörös papnő vagy?

– Nem tagadom, ugyanakkor nem is állítom.

A férfi megrázta magát. Mit akar ez jelenteni? Már az előbb sem értette, miféle hatalomról beszél, most meg ez… Zavarában mentegetőzni kezdett.

– A vörös papnők… tulajdonképpen…

– Kiestél az úr szerepéből – figyelmeztette Polla. – Ezt a jövőben nem engedheted meg magadnak. Itt az ideje, hogy felnőttként viselkedj! Hogy ne kalandozzak el túlságosan, értem, mi zavar velem kapcsolatban. Az, hogy a vörös papok és papnők az árvák, kitaszítottak közül kerülnek ki és ez meglátszik a viselkedésükön. Mások bizonyos körök törvénytelen leszármazottjai, vagy papok és papnők gyermekei. Kétségtelenül vannak előjogaik, főleg szerelmes éjszakákra és ingyen ételre, szállásra vonatkozólag, de ettől még ugyanolyan rossz a hírük. Vörös papnak lenni csak egy fokkal jobb a nincstelenségnél, és én… megtapasztaltam minden kínját. Olyan vagyok, mint ők, eddig úgy is viselkedtem, ezért nem érted, miért választott apád engem feleségéül. Az ember viszont legtöbbször nem választja, hanem örökli a címét, mint te a tiédet. Én is örököltem egy címet, ezért tartozhatok valahová. Ez volt eleinte a vörös papok közössége. Hogy most hová tartozom? Fogalmam sincs. Egyedül állok a világban.

Polla fejtegetése egyszerre volt titokzatos és nyílt, és Livar Gerradna, a férje gyanús körülmények között halt meg. Felmerült, hogy varázslattal ölték meg. Polla nem tagadta egyértelműen, hogy a keze benne volt a dologban. Nem vörös pap, legalábbis már nem az, de akkor kicsoda? Nincs más lehetőség…

Most már csak két Gerradna maradt, és az egyik itt ül vele szemben. Az isteneknek nagyon a bögyében lehet a Gerradna család. Vajon az egészet el akarják veszejteni?

– Senki nem akar bántani, sőt! Azt választottam küldetésemül, hogy megvédelek – felelt a gondolataira Polla. – Jól sejted, beléd látok, ifjú barátom. Nem hagylak tovább őrlődni: a nevem Amagei Orho Szha.

Elindasz meglepetésében elfelejtett levegőt venni. Amagei Orho Szha Deara leghíresebb varázslója volt. Évszázadok óta keringenek róla legendák. Régi történetekből ő is ismerte ezt a nevet, de azokban sosem borozott halandókkal.

– Amagei Orho Szha fél évezrede halott – nyekeregte, amikor végre szóhoz jutott.

Polla kiismerhetetlen arckifejezéssel beleivott a borába, csak ezután válaszolt.

– Köszönöm, hogy szóltál. Eddig élőnek hittem magam.

A férfi nagyot nézett. Ha jól leteremtik az ostoba megjegyzéséért, azt rendben valónak találta volna, az azonban, ahogy Polla tudomásul vette a szavait, ismét elbizonytalanította.

– Én csak… Úgy értem… Olvastam róla gyerekkoromban. A kalandjairól, hogy ő volt a legfőbb mágus. Számtalan varázserejű tárgyat adományozott az embereknek…

– Erről meg is feledkeztem – vetette közbe szórakozottan a nő. – Néha tényleg elajándékoztam pár hasznavehetetlen csecsebecsét. Ki emlékszik mindre?!

– Az emberek. Beleszőtték a róla szóló mondákba. Te… nem lehetsz Amagei Orho Szha.

Polla megvonta a vállát.

– Ezt már mondtad, azt viszont nem, miért nem lehetek az, aki vagyok? Túl régiek a rólam szóló mesék? Nyolcszázötven éves létemre egész jól nézek ki, nem?

Elindaszt még ugyanaz foglalkoztatta.

– Mit akarsz tőlem és a családomtól?

Polla kortyolt egyet a rózsaszínű borból, majd fintorogva lenyalta a felső ajkát.

– Kissé karcos – mondta elgondolkodva. – Víz nélkül túlságosan erős lenne. Kara Rapurtán víz nélkül isszák. Tudtad, hogy Rigant Hursa egy ottani kereskedő felesége?

A férfi nagyot nézett, a vatta időközben lemállott róluk.

– Hogy jön ide Hursa és a Kara rapurtai szokások?

– Apád gyakran emlegette, hogy semmit nem tud Hursáról. Sok tervet dédelgetett, az egyik, hogy téged összeházasít a trón egyik várományosával. A legesélyesebbel. Eleinte erre a Hursára gondolt, ugyanis Istvara apja egyszerű kereskedő. Egy senki. Hursa apja viszont nemes volt. Elszegényedett, de akkor is nemes. Úgy vélte, ilyen háttérrel több esélye van a trónra, mígnem kinyomozta, hogy Hursa már asszony, és nem is Dearán, hanem Kara Rapurtán. Egy hétköznapi kereskedő felesége. Nem fura, hogy kereskedők akarják uralni az országot?

A férfi mélyen az asszony szemébe nézett.

– Puszta véletlen. Mi közöm nekem ehhez?

– Apád a hatalmat akarta akár rajtad keresztül is, azzal azonban nem számolt, hogy az isteneknek mások a tervei. Én ezt a tervet szolgálom.

– Miféle tervet? Mire akarsz rávenni?

– Semmire. Figyelek, hogy ha szükséged van rám, be tudjak avatkozni. Egyelőre ennyi a szerepem.

Elindasz érezte, ahogy a hátán felborzolódik a szőr.

– És melyik vágóhíd felé terelsz? A szigetekre vagy a hegyekbe? Hol élesebbek a kések?

Polla mérgesen megrázta a fejét.

– Ne légy cinikus, apád akart összeházasítani ezekkel a nőkkel, nem én.

– Az előbb még az istenek terveiről beszéltél, mikor tértünk rá a tieidre?

– A kettő egy és ugyanaz, megőrizni a békét Dearán. Az istenek folyamatosan tájékoztatnak a szándékaikról, melyek történetesen egyeznek az én szándékaimmal.

– Igen? Mondd ki végre, milyen sorsot szánsz a családomnak?

– Az egyelőre maradjon titok. Ha nagyon kíváncsi vagy, idézd fel a Jóslatot. Úgy tudom, szóról szóra meg kell tanulnotok.

Míg Polla felhajtotta a borát és elhagyta a kerthelyiséget, Elindasz felmondta magában a jóslatot:

A két és fél ezredik
alvilágban, kétségek ösvényén jár.
Visszatalál népéhez,
ki szenved és megváltóra vár.
Sok év keserűség és bánat az ár,
a nép jól és jobban jár.
Fényes gondok jönnek.
A királynő is fényez
embert, kardot, imát, földet.
Gaz fej porba hull,
a tulipán feljebb,
így lesz jobb minden embernek.

Hol van ebben a családom sorsa? – kesergett.

Polla a távozása után fedezte fel a kiürült pohár mellett felejtett zsebórát. Felkapta és az asszony után vetette magát. Az utca néhány hazatérő földművesen kívül üres volt, Polla eltűnt.

Fizetés nélkül távozott a kocsmából, mégsem szaladt utána senki.

Fáradtsága ellenére rohanvást hagyta el a várost. A falon túl, amikor már nem bírta szusszal, megállt, elővette az órát és megnézte.

Az esti félhomályban közönséges zsebórának látszott. A lánc megkopott a sok használattól, karcos fedelén két kutya és egy vadász díszlett. Ahogy felnyitotta, két apró vizsla ugrott ki belőle. Mire földet értek, normális kutya méretűvé nőttek, szembefordultak Elindasszal és várakozón néztek rá.

A férfi felvonta a szemöldökét. Most mit csináljon? Mit mondjon? Mozdulni sem mert, azt hitte, az állatok nekiugranak és széttépik.

Azok csak álltak és vártak valamire.

– Menjetek innen – sziszegte Elindasz. – Táguljatok!

A vizslák prüszköltek, de nem mozdultak.

– Mi van? Miért nem mentek már?

Az állatok kivártak. A herceg felemelt egy botot és elhajította.

– Hozzátok vissza! És hozhatnátok pár sarlót is – morogta rosszkedvűen.

Alig ment pár lépést, a kutyák lihegését hallotta a háta mögül. Az egyik szájában ott volt a bot, a másikéban két vadonatúj sarló.

3. Tathlun

Szíve a torkában dobogott, ahogy Odelia végigrohant a sárga-zöld bársonykárpittal díszített, fehér padlójú márványfolyosón. Bodun! Csak Bodun járt a fejében. Még ebéd előtt látni akarta! Zöld selyemköpenyét a melléhez szorítva egymás után tépte fel az ajtókat. A cselédszárnyban felemelte a szoknyáját, lesietett a szűk, kör alakú, nyitott lépcsőn. A gazdasági udvarban a szemerkélő eső miatt nyakába kanyarította a köpenyt, majd átvágott a sáros kövezeten a lóistállókig.

Feltépte az oldalajtót és teli torokból a kedvenc lovásza nevét kiáltotta:

– Bodun Odgar!

A lovak a hirtelen hangra rémülten ágaskodtak fel. A lovászfiúk eldobták a villákat és gereblyéket, és szaladtak az állatokhoz.

– Hátul – vetette oda a lánynak a legközelebbi férfi, miközben egy pejt próbált lenyugtatni. – Halkan menj, úrnőm, az állatok félnek a nagy hangodtól.

– Bocsánat! – rebegte a lány és belépett az első boxba, ahonnan a kedvenc lova nézett rá nagy szemekkel.

Megsimogatta az állat fejét, megvakarta a füle tövét, csak ezután ment tovább, hogy meglelje Odgart.

Az istállót meleg és átható lótrágyaszag ülte meg.

A lány lelassított, köpenyét azonban megint túl széles mozdulattal tépte le magáról. A meglebbenő lepel láttán egy fakó megugrott, megtaszítva a lovászt, aki épp friss szénát hányt a boxba. Kis híja volt, hogy az állat halálra tapossa. A lány ezt sem látta, az ő szeme csakis Bodun Odgart kereste.

A férfi morcosan ugrott elő egy csillagos pej mellől. Lehetett bármilyen haragos, Odelia szemében ő volt az igazi. Odgar bezárta maga mögött a boxajtót, mely mögött egy csillagos homlok bólogatott idegesen, csak ezután nézett az érkezőre.

– Mit szeretnél, úrnőm? – mondta erőltetett nyugalommal.

A lány a vállas, felgyűrt ingujjú férfi arcába tolta méretes melleit és legszebb mosolyát villantotta rá.

– Kíváncsi voltam, mit csinálsz.

A futástól még zihált, lába közben a legutóbb tanult tánclépést imitálta. Lépés jobbra, forgás, apró meghajlás… A csudába, még mindig nem megy. Apus megint le fog szidni érte. Miért szid meg folyton, amikor annyira igyekszem?

Az istállófiú durcásan elhúzta a szája szélét. Már csak te hiányoztál! Legalább ne jönnél ennyire közel… Én is férfiból vagyok ám!

– Ganajoztam – morogta rosszkedvűen. – Lépj odébb, úrnőm, nem akarlak összepiszkolni.

Elfordult, felemelt egy villát és ment volna a dolga után. A lány megfogta a könyökét és esdőn nézett rá. Odgar a szája sarkát rángatva megállt és várakozón meredt Odeliára.

A közelben állók ekkor már mind őket lesték.

Most nem követhetek el hibát vele szemben!

– Amit mondani akarok, az fontosabb, mint a ganajozás – nyafogta a lány. Szemében vágyakozás ült, aztán észrevette magát és a szája elé kapta a kezét: – Ó, megint rosszat mondtam, ugye?

Odgar úgy tett, mintha nem hallotta volna a mentegetőzést.

– Az istállómester figyel – intett oldalra és erősebben markolta a villa nyelét, mielőtt a lányt ragadja meg. – Dolgozom, úrnőm, most nincs időm beszélgetni. Találkozzunk később, ha ennyire fontos a mondanivalód!

Odelia odasandított, ahová Bodun Odgar mutatott, mire az istállómester, aki fél szemmel egy almásderes patkóját vizsgálta, rosszallóan összehúzta a szemöldökét, hogy a lány is lássa.

Ha nem apja kedvenc szolgájáról lett volna szó, gondolkodás nélkül ellent mond neki, csakhogy tartott ettől a zord tekintetű, mogorva férfitől. Ha most akadékoskodik, a végén beárulná az apjának, akkor aztán soha többé nem jöhetne le ide, a lovacskák közé és sem Odgart, sem a kedvenc lovacskáját nem láthatná, amikor akarja.

Odelia dühös pillantást vetett az istállómesterre, aztán visszafordult a lovászfiúhoz.

– Hát jó – nyafogta. – Este gyere fel hozzám!

Odgar közömbös képpel megrázta a fejét.

– Ma este apád rendelkezésére kell állnom a kiszállításnál. Talán holnap ráérek. Vagy holnapután. Ahogy a karaván továbbáll.

A lány szája széle lefittyedt.

– Olyan soká? Egy egész napot várjak rád? – Szomorkásan megvonta a vállát: – Jól van, akkor legyen holnap.

– Inkább holnapután, úrnőm.

Odelia toppantott egyet mérgében, aztán egy pillanat múlva újra mosolygott. Bodun még mérgesen is gyönyörű. És a holnapután is ugyanolyan jó volt neki ígéretnek, mint a holnap vagy a ma este. Délután még úgyis lejön ide legalább egyszer, akkor majd meggyőzi ezt a nyakas lovászfiút. Beszélsz velem, majd meglátod – gondolta elszántan.

Sarkon fordult, mint a szélvész és futásnak eredt.

– Szervusztok, lovacskák! – kiáltotta közben. A lovászokon most is átnézett.

Amikor nagyot döndült mögötte a kapu, a lovarda egy pillanatra elnémult.

– Ettől a nőtől az életben nem szabadulsz – nevetett keserűen az istállómester inkább a lóhoz beszélve, mint a lovászfiúhoz. – Legalább szereted?

Bodun Odgar dühösen megrázta magát és beledöfte a vasvillát a szénakupacba.

– Odelia úrnőt? – kérdezte rekedten.

Az istállóban mindenki tudta, mennyire terhesnek érzi a gazda lányának érdeklődését.

– Ne játszd meg magad, látjuk, mennyire odavan érted – hurrogta le vidáman egy nagydarab, kopasz férfi. – Te vagy a szeme fénye. Naponta többször lerohan ide vagy az étkezőbe, és mindig téged keres. Szerelem ez a javából.

Bodun Odgar átdobott egy adag szénát a boxajtó túlsó oldalára, majd letette a villát és végigsimította hosszú, fekete haját.

– Csak az ő részéről. Én Emilát szeretem, a kocsmáros szolgálóját. Még két évet kihúzok itt, és meglesz a pénz, amiből házat vehetek neki a világ túlsó végén.

– Ej, hát itt hagynád a mi szeretett Odeliánkat? – évődtek nevetve a legények.

Odelia félúton a palota felé találkozott az apjával, aki épp egy vevőt szolgált ki.

– Várj meg – szólt oda neki a férfi.

A vevőt egy segédre bízta, majd csatlakozott a lányához.

– Levelet kaptam Elindasz Gerradna hercegtől. Megerősítette a pletykát, az apja valóban meghalt.

A lány válaszként sasszézott egyet. A hír lepattant róla, mint esőcsepp az olajos bőrön. Forgás, megint jobbra… Hogy is volt? Már alig emlékezett rá.

– Igen?

Tegan Istvara keze ökölbe szorult, homlokán barázdákká mélyültek máskor alig látható ráncai. Meg kellett értetnie a lányával, hogy ez most nem játék, a jövője függ ettől a levéltől.

Eddig minden kísérletem kudarcba fulladt, de nem fogom veszni hagyni a lehetőséget. Nem bizony!

– Vedd már komolyan! – préselte ki magából Tegan Istvara, érezte, hogy fogytán van a türelme. Évek munkája úszik el, ha ez a lány így folytatja! – A Gerradnák barátsága aranyat ér, Odelia! Egy herceg a férjed oldalán pedig... az maga a trón! Többet ér mindenkinél, annál a szerencsétlen lovászfiúnál is, akiért annyira rajongsz. Használd ki a... a bájaidat! A herceg a tenyeredből fog enni, ha ügyes vagy!

Fejük felett egy zászló csapkodott a szélviharban. Odelia felemelte a fejét és megnézte rajta családja vadonatúj címerét, ami egyik oldalon egy kifeslett oldalú rukvás zsákot ábrázolt, melyből sűrűn pergett kifelé a mag, mellette pedig a magasból aláhulló pénzérmék díszlettek, mintha egy isten zsebéből potyogtak volna ki.

Aranysárgára kellett volna festetnünk a hátteret is, az jobban illik egy királynőhöz – gondolta, majd az apjára sandított.

– Már megint az adottságaim… Komolyan, árulja már el valaki, hogy ezek pontosan micsodák? Mert én csak a két lábamat ismerem belőle.

Istvara bosszúsan csóválta a fejét.

– Hiába adtam ki temérdek pénzt a nevelőknek, képtelenek voltak beléd verni a női praktikákat? A lényeg, hogy húzd ki magad a herceg előtt, ahogy a lovászfiú előtt szoktad. Légy kedves, mosolyogj sokat, csevegj semmiségekről, a többi az én dolgom. Megértetted?

– Meg – bólintott a lány. Apja biztosra vette, hogy fogalma sincs, mire válaszolt, habár a következő kérdése megingatta a hitét. – Mikor jön?

Odelia feltáncolt apja mellett egy párfokos lépcsőn.

– Két, talán három hónapon belül – sóhajtotta a férfi. – Írjunk neki, hogy hozza előrébb az időpontot. A házasságról egyelőre hallgassunk. El kell érnünk, hogy ő akarjon elvenni téged. Úgy teszek, mintha nekünk nem volna olyan fontos, inkább neki érdeke beházasodni egy befolyásos kereskedőcsaládba, ami történetesen nemsokára királyi család lesz.

– Jó ötlet – csicseregte a lány. – Én leszek a királynő, ő meg az én királyom.

Istvara feje paprikapiros lett. Még csak az kéne!

– Hagyd már abba a táncot! – dörgött rá. – Ez most komoly dolog, nem esti szórakozás. Legalább a koronázásig tartsd fenn a tisztesség látszatát! Elindasz Gerradna tartományúr, az ő támogatása jelenti neked a királynői címet.

– És a sok új ruhát. Magammal vihetem a királyi várba a kedvenc lovászomat?

Istvara mérgében összeszorította a száját. Amikor kinyitotta, annyit mondott:

– Majd meglátjuk – morogta elfojtott indulattal, és már lépett is tovább. – Most menj és csinálj valami hasznosat. Például ebédet. Ez jó kezdet a jövő királynőjének.

Tegan Istvara ebéd után átfutotta a leveleit. Az utolsót, amely Rastorból érkezett a déli futárral, a zsebébe gyűrte. Kopottas kabátot öltött és komótosan lesétált a városba. A Márványvár kapuján kilépve szemébe húzta a kalapját. Fejét lehajtotta, lépteit felgyorsította, így egy lett a rohanó kereskedők közül. Az előkelő szalonokat és irodákat elkerülve mellékutcákon haladt, ahol a város szegényei laktak. Hosszas gyaloglás után a temető mellett egy kis utcában egy ajtón négyszer koppantott, és amikor kinyílt, úgy surrant be rajta, mint egy tolvaj.

A sötét folyosókon hangtalanul suhant végig, míg végül egy felülről halványan derengő szobába ért. Úgy lebegett benne a csend, akár egy kriptában.

– A vezér megérkezett. Kezdődjék az ülés – szólt egy mélyről jövő, torzított hang, mintha a sírból szólna.

Tegan Istvara árnyékban maradt. Leült a főhelyre és letett maga elé egy érmékkel teli zsákot, mely szinte magától oldódott fel a sötétben. Ezután elővette a levelet a kabátjából és felolvasta róla a szöveget.

– Testvéreim! Szövetségünk újabb diadalt aratott. Rastor tartományban Gerdamkant városa csatlakozott hozzánk, cserébe viszont elveszítettünk két lobadi falut, ahol a bortermelők átálltak az ellenséghez. Odelia Istvarának szüksége van minden egyes hordó borra és minden egyes támogatóra!

Elégedetlen moraj futott végig a teremben, de a zsebekbe csúszó érmék csörgése hamar elnyomta.

– Lobad védelméért én ötven hordóval járulok hozzá Gerdamkant kincstárához! – kiáltotta egy rekedt hang a karzatról.

– És én százat, ha Tathlun lesz a főváros! – vágott közbe egy másik.

Istvara felemelt kézzel csendet kért.

– Ne üres hordókat ígérjetek, hanem töltsétek meg őket! Dearának erős királynőre van szüksége, és Odelia a mi jelöltünk. A trón még nem az övé, a ti hordóitok és szavaitok kellenek hozzá. Akartok gazdagabbak lenni, mint a rastoriak?

– Akarunk!

– Akartok olyan adót fizetni, mint a gerdamiak?

– Akarunk!

– Akartok egy olyan fővárost, ahol bor folyik a csapból?

– Akarjuk Tathlunt!

– Akkor szerezzetek annyi szavazatot Odeliának, amennyi hordó bort meg tudtok inni egy hét alatt! Induljatok! Odelia királynőért!

– Odelia királynőért! – visszhangozták a sötétben a hangok.

A fény a mennyezet egy pontján felerősödött, ahonnan keskeny sávban futott le a padlóig, közvetlenül Tegan Istvara elé.

– Jó ülés volt – mondta egy női hang a fényesség mögött. – Rövid, de jó.

A férfi mozdulatlanná dermedt, mire egy ragyogó fehér ruhás alak lépett elő. Fejét csuklya takarta, és a fény úgy áradt a csuklyás alakra, mintha csak őt akarná kiemelni, az arcát mégis sűrű árnyék fedte.

– Ki vagy te? – suttogta a férfi ijedten.

– Senki – suttogta a nőalak – és a ruhája mellső szegélyén felfénylett egy pontokból álló alakzat. Istvara megesküdött volna rá, hogy a Legelső Krónika borítóján látható csillagkép az, az Istenek csillagzata.

A férfi felemelte a kezét, hogy megragadja a nőt a karjánál fogva, az azonban úgy csusszant ki a markából, mintha folyékony lenne.

– Ki vagy te? – kérdezte Istvara az előzőnél sokkal ijedtebben.

A nő ruhája még erősebben ragyogott, a csillagokból pedig úgy sugárzott a fény, mint egy erős fényű lámpásból, az arcát viszont még mindig sötétség uralta.

– A legrosszabb rémálmod. Valaki, aki mindent lát és mindenhol ott van – visszhangzott most a teremben egy fiatal nő erőteljes hangja. – Látom a trónt és látom azokat, akik vágynak rá. Látom a trónt és azt is, akit elnyel, mielőtt elérné.

Istvara szája kiszáradt. Nyelt egyet:

– Én melyik vagyok? – suttogta alig hallhatóan.

A nőből áradó ragyogás hirtelen vakítóvá vált és mire Istvara visszanyerte a látását, már csak a körvonalát látta, mely még mindig ott pislákolt az orra előtt, jóllehet, az emberalak már eltűnt belőle.