2. rész

12. Hiru

Huasszaiszan úr általában csak az elmenők kifizetésekor jelent meg, aznap azonban hamarabb kiért a partra, mint az építőmunkások. Felállt az egyik vízbe nyúló szikla tetejére, a nap folyamán valósággal rákövült, mint a rendíthetetlenség szobra, majd este felváltotta egy másik köpenybe burkolózott alak, aki egész éjjel ugyanolyan mozdulatlanul és hangtalanul bámulta a tengert, mint ő.

A levegőben tapintani lehetett a feszültséget.

Ahogy reggel a munkások az építési terület felé menet elmasíroztak Huasszaiszan úr háta mögött, az egyik, aki köztudottan kereskedők kirablására szakosodott, hangosan megjegyezte:

– Lökjük a vízbe.

A munkafelügyelő ostora nagyot csattant a háta mögött.

Huasszaiszan úr továbbra is a látóhatárt bámulta maga előtt, miközben a férfi akkorát ugrott ijedtében, hogy majdnem leesett a gyalogútról, bele a lötykölődő hullámok közé.

– Meg akarsz ölni? – ordította ijedten.

A munkafelügyelő felmordult:

– Eredj a dolgodra.

Mikor látta, hogy a rabló nem mozdul, fenyegetően felemelte az ostor nyelét. A férfi erre megadásra emelte mindkét kezét.

– Már itt sem vagyok – vihogta rosszindulatúan, majd oldalba bökte a cimboráját. – Azért megnézném, hogy ezt az izét is felmarja-e a víz.

– Ezeknek semmi nem árt – legyintett a másik.

Edvit végre meglátta Gonabrét.

Az asszony a forrás felől jövet maga előtt taszigálta a vizes kocsit és magában azon mérgelődött, hogy ha ezek az emberek magukra haragítják a hiruiakat, azok többé nem engedik be a dearai munkásokat az építkezésre, akkor pedig a vashiány még nagyobb méreteket ölt, ami akár háborúhoz is vezethet.

A fiú megérzett valamit a veszélyből. Bevárta az asszonyt, akinek a meredek úton előbb-utóbb meg kellett pihennie.

– Mit keres ez itt? – bökött állával a köpeny felé.

Gonabre a kapuhoz közel megállította a kocsit.

– A tengert figyeli.

Edvit dühösen összecsücsörítette a száját.

– Azt én is látom, de mire vár?

– A jelekre. Itt az ideje, hogy a Kis Szuszogó vizet leheljen magából.

Edvit arcát grimaszba rándította az értetlenség.

– Útközben elmagyarázom, te hétalvó – mondta Gonabre. – Told meg!

A fiú nekifeküdt a kocsinak, az nyekeregve megindult.

– A Kis Szuszogó egy gejzír. Tudod, mi az? – Edvit bólintott. – Ennek a gejzírnek a kürtője a tenger fenekén kezdődik, az alja leér egészen az izzó földrétegig. Erről is tanultál? Helyes. A Kis Szuszogó úgy működik, hogy a víz beszivárog a tengerfenékről a kürtő alá, egy hatalmas földmélyi barlangba. Az izzó föld felforralja, és mikor már akkora a nyomás, hogy nem fér el a vízgőz, egy rugalmas dugót áttörve kilövell a tengerfenékről. A gázréteg rengeteg vizet tol maga előtt és emel magasan az átlagos vízszint fölé, ez indítja el évente egyszer a szökőárt. A naptár szerint most kell bekövetkeznie a kitörésnek, és ezt Huasszaiszan úr is tudja. A Kis Szuszogó ma vagy holnap, vagy valamikor mostanában kiereszti magából az egy éve gyülemlő vízgőzt. A jeleket figyeli és azért áll ott, hogy időben figyelmeztethessen minket.

Edvit engedékenyen bámult a köpenyre.

– Mindenki azt mondja, hogy a hirui urak gonoszak, de ha Huasszaiszan úr figyelmeztet…

Most Gonabre rázta mérgesen a fejét.

– Hirunak nincsenek urai. Se gonoszok, se másmilyenek…

A fekete köpeny felemelte egyik ruhaujját, mire a figyelmeztető kürt a partfal tetejéről hosszan és erőszakosan felharsanva tudatta a munkásokkal, hogy dobjanak el mindent és meneküljenek.

Gonabre sietve odakormányozta és leláncolta a vizes kocsit az első fémkarikához, közben rákiáltott a fiúra:

– A létrához! Gyorsan!

Edvit hátrafordult. A víz máris kezdett visszahúzódni a kikötőből. Ahol eddig világoskék méreghullámok nyaldosták a sziklás partszakaszt, megjelent a kopár, homokos-vizes sivatag.

– Ne bámészkodj, mássz! Gyorsabban! – sürgette az asszony.

A fiú bőrén végigfutó borzongás előrevetítette a közeledő hullámot. Gonabrénak igaza volt, innen menni kell. Igencsak szedte kezét-lábát, miközben kapkodva felmászott a létrán. Háta mögül máris hallotta a hullám moraját és Gonabre ideges zihálását.

A partfal tetejéről mert csak visszanézni.

Az asszony egy pillanattal később megállt mellette.

– Az istenekre! Ez hatalmas áradás lesz – sóhajtotta. – Mintha a Nagy Szuszogó volna…

Edvit legyintett.

– Ez, hatalmas? Legfeljebb olyan magas, mint én.

Gonabre a fiúra sandított.

– Igen, és a gát alattunk legfeljebb tízszer olyan magas, mint te. Ez az első hullám.

– Több is jön? – sápadt el a fiú. – És mindegyik magasabb lesz az előzőnél?

Gonabre bólintott, majd odakiáltott a közeli szirt tetején épp elhelyezkedni próbáló építőmunkásoknak:

– Másszatok fel a tetejére! Gyorsan!

Az emberek morgolódtak, de azért felálltak és megindultak egy ösvényen felfelé. Mind vakon megbíztak a papnőben, aki a víz mellé mindig adott nekik pár jó tanácsot, vagy kezelte a sebeiket, akár az igazi papnők.

Edvit a kikötőben már csak a sivatag távolba húzódott peremét látta. Azon túl, a gyorsan csökkenő víz alól előbukkant egy szakadék csipkés vonala, és azon is túl a mélyből felnyúló barna, faágakra emlékeztető, meztelen, merev növényvázak. Egy sokkarú, félig-meddig emberarcú, citromsárga élőlény kapaszkodott beléjük, amíg bírt, majd lezuhant a mélybe.

– Ez egy vízlakó volt? – tudakolta Edvit undorodva.

Az asszony bólintott, miközben a messzeségből rohamosan közeledő vízfalat figyelte.

– Fel! Fel! – biztatta a munkásokat.

Kiáltásait szorgosan továbbították az emberek, akik egymást taposva kapaszkodtak a partfal teteje felé, a sziklás hegyvonulat külső oldalára.

Edvit és Gonabre gyorsan elérte a helyet, ahová a munkások is igyekeztek, és amelyet függőleges, magas sziklafal zárt el Hirutól. A sziget belsejébe közel-távol egyetlen út vezetett: a nehéz fakapu a kikötővel szemben, alig magasabban az átlagos vízszintnél.

A hullám dörögve csapódott a partfalnak. A víz felfröccsent és aláhullott, a partfal jól hallhatóan sistergett utána.

Edvit fejbőre még jobban bizsergett, és megborzongott a vízzel érkező forróságtól, mely most még gyorsan elillant.

Hamarosan jött a második, az előzőnél kétszer magasabb hullám, majd még egy. A vízszint kitartóan emelkedett és egyre melegebb lett a levegő a fölöttük átcsapó gőzhullámoktól.

Edvit reszketve figyelte az alant fortyogó savas-vizes katlant.

Idefelé jövet, a hajón nem győzött álmélkodni a matrózok sav marta védőruháján. Ha azon a vastag, kezelt vásznon akkora lyukakat ejtettek a felcsapódó vízcseppek, amikbe belefért az ujja, el tudta képzelni, micsoda sebeket ejtenének ezek a cseppek az ő bőrén. Rettegett, hogy beleesik a vízbe. Biztosra vette, hogy onnan ember nem mászik ki élve.

Felidézte az iskolai leckét: a tengervízben lebegő mérgező, savas részecskék nehezebbek, mint amit egy felszálló légörvény elbír, ezért csak a vízpára emelkedik a levegőbe, a többi lent marad. A tenger felett keletkező esők ezért ártalmatlanok, a vizük iható is, maga a tengervíz azonban halálos méreg az embereknek.

Nem tudta, pontosan milyen méreg van a vízben, azt viszont igen, hogy ha egy terület tengervízzel szennyeződik, valamilyen furcsa magot kell a szélére szórni, mely napok alatt szárba szökken, azután hosszú indái mentén akkora leveleket hoz, melyek alatt kényelmesen elférne egy átlagos lakóház. Félköröm nagyságú, lapos magvait messzire viszi a szél, közben a levelek felszívják és semlegesítik a káros anyagokat, majd elszáradás után elporladnak. A növény egy Deara méretű hatalmas szigetet három hónap alatt képes belepni és megtisztítani úgy, hogy a visszamaradt földben utána akármit termelhetnek.

A hegygerincen libasorban futottak az emberek Gonabre szirtje, a környék legmagasabb pontja felé.

– Csak ezt az éjszakát éljük túl – lihegte az egyik az orra alá.

A sötétség hideg lepelként terült rájuk, a savas víz közvetlenül a lábuk alatt nyaldosta a szirt szélét. Annyi hely maradt a sziklafal árnyékában végigfutó keskeny platón, hogy az embertömeg szorosan egymáshoz bújva le tudott ülni. A holdtalan éjszakában legtöbben az ég csillagait kémlelték.

– Ki tud egy jó mesét? – kérdezte egy férfihang.

– A papnő biztosan – felelt rá egy másik.

– Rajta, papnő! Mesélj nekünk!

Gonabre elmosolyodott. Senki nem látta a sötétben.

– Miről?

– Igaz mesét mondj!

– És szörnyeset – kiáltott be valaki messzebbről.

– Igaz és szörnyes? Megnehezítettétek a dolgomat.

– Jó legyen, de ne cifrázd túl – morogta egy öreg a közelben.

Gonabre rákezdte.

– Volt egyszer egy kis hercegnő. Négyéves, huncut szemű, cserfes. Édesanyjával és nagynénjével egy idegen országba indultak. A hercegnő kísérete lemaradt, egy herceg tartotta vissza őket. A család hamarosan elérte a várost, ahol rablók törtek rájuk. A nagynénit megölték, a hercegnő és az anyja megmenekültek. A kíséret hamarosan utánuk indult, de már csak a halottat találták meg. Az anyát és a gyermeket hónapokig keresték. Átkutatták értük a várost, a közeli erdőket, még az úton haladókat is megállították, egyiket sem találták meg. A hercegnő apja haragjában két udvarhölgyet is megvádolt, majd bebörtönzött, vagyonukat elkobozta, végül, miután nem sikerült rájuk bizonyítani a támadást, száműzte őket az országából.

– Benne voltak a gyilkosságban?

Gonabre megrázta a fejét, mire rájött, hogy a sötétben senki nem látja őt.

– Nem. Az igazi bűnös az a herceg volt, aki visszatartotta a kíséretet. Senki nem tudta, hogy a saját fiát küldte a kocsi ellen. A kocsiban szállított, kincsekkel megrakott ládát akarta.

– Rohadt nemesek. Remélem, a végén halomra gyilkolják egymást – mondta egy rekedt hang.

– Nem minden nemes becstelen. Én is nemes vagyok – vetette közbe egy másik hang.

– Meg én is.

– Én is – hangzott még három torokból.

Gonabre megrázta magát, mielőtt folytatta.

– Azon a szörnyű éjszakán a kis hercegnő és az anyja háztól házig osont és egy félreeső pincében töltötték a nappalt. A következő éjszakákat pajtákban és az erdő alatt vészelték át. Forrásvizet ittak és gyümölcsöt ettek. Rongyosan és éhesen, hetekkel később sikerült megérkezniük az idegen országba, ahová indultak. Az ottaniak barátságosan fogadták őket, szállást és ételt adtak nekik. Az egyik nemes úr felajánlotta nekik a személyes védelmét. A hercegnő nagyon félt, hogy ismét az életére törnek, így ott maradtak az idegen országban, és nehogy újra rájuk támadjanak, arra kérték a védelmükre kelt nemes urat, hogy ne árulja el a hollétüket.

Edvit becsukott szemmel hallgatta a mesét, és bár nem tudta, hogy valójában Lisara és Gonabre Almein eltűnésének kiszínezett és némiképp átalakított történetét hallja, megjelent előtte a leszakadt tető alatt kuporgó asszony és egy kicsi, síró gyermek, egy építőanyagot köpködő fémelefánt, két, ételt és italt szorgosan hordozó kismadár és a mindent ellopó és hazahordó aranymajmok.

Mire kinyitotta a szemét, Gonabre egy másik mesénél tartott.

– Azon az estén is koromsötét volt, amikor a szerelmespár kikocsizott az erdőszélre. A szörnyről, aki bokortól bokorig kísérte őket, addig a napig nem hallottak.

Edvit hátán futkosott a hideg a hallottaktól. A szörny megtámadta és összeharapdálta a fiatalokat, a következő este egy másik párt, majd egy harmadikat is megpróbált. Ezek már felkészültek a támadásra, vasgolyót köpködő fura fegyvereikkel leterítették a vadorzót, aki nem volt más, mint egy eltorzult külsejű ember, aki ép társainak felfalásával akart meggyógyulni.

Az emberek ezután egy harmadik mesét kértek, Gonabre pedig a hátuk mögött magasodó, áthatolhatatlan sziklafalnak vetette a hátát.

– Mára elég ennyi, hadd maradjon holnapra is.

– Szerelmeset még nem mondtál – reklamált a szakácsnő, Gonabrén kívül az egyedüli asszony az építők között.

– Holnap – morgott Gonabre, és behunyta a szemét.

Valami hirtelen hozzáért az arcához, erre kinyitotta. Egy világoskék, világító lepke táncolt az orra előtt.

– Halállepke – suttogta valaki mellette.

– Babona – legyintett Gonabre és elhessegette az állatot.

– És a hullócsillagok? Az is csak babona? – szította a tüzet a mellette ülő férfi.

Az égen épp akkor mozdult meg egy fényes pont, amikor a férfiak felnéztek. Hosszú csíkot húzott az állócsillagok között, mielőtt kialudt a fénye.

Gonabrénak erre is volt válasza.

– Égi kövek. Néha lehullanak a földre, ha túl közel kerülnek Dearához.

– Papnő létedre nem hiszel a jelekben? Előbb a halállepke, most meg a hullócsillag…

– Rendben, meg fogok halni – sóhajtotta Gonabre fáradtan.

– És ha valaki más fog meghalni?

Az asszonynak elege volt a butaságokból.

– Rendben, mind meghalunk. Most elégedett vagy?

A férfi egy darabig hallgatott, majd újra kezdte.

– A lepke a szikla túloldaláról jött, és a csillag is onnan indult el. Mi van, ha nem is a mi halálunkat jósolják, hanem Hiruét?