3. rész

1. At-Bova, nyolc hónappal később

Lisara az ajtó előtti csatornába löttyintette a mosdóvizet.

Az ég alján épp csak felcsillant az első pír, az udvar, melyet minden oldalról repkénnyel befutott fal vett körül, alaktalan masszává olvadt a sötétben.

Az északon álló, félig leomlott lakótorony egykor a kastély kisebbik vendégszárnyaként szolgált, ahol a háziúr és cimborái együtt töltötték a léha időt. Most csonka falmaradványa égre mutató ujjként meredt felfelé, elfeketedett kövein harmat csillámlott.

A törmelékkel eltorlaszolt bejárat előtt fehér árny gomolygott. Lisara sokat hallott egy elfeledett nevű öreg herceg kísértetéről, aki némely hajnalokon kijön a félig leomlott ajtón, felkap a lovára, belefúj a kürtjébe és kivágtat a régi kapun, melynek helyén mostanság egy elvadult bokor állt. Eddig csak hallotta a mesét, most látta is a kísértetet.

Az első árny kalapos embert formázott, a másik pedig, ami jóval nagyobbnak tűnt, valóban lehetett egy ló. A ló lábánál kergetőző apró ködfoszlányok kistermetű vadászkutyáknak látszottak.

Az ember formájú felkapott az árny lóra, belefújt a kürtbe – a síri csendben hallatszott valamiféle nyekergés a távolból –, és a ködalak, némi lemaradó párauszály kíséretében belevágtatott a bokorba.

Lisara hátán még az után is futkosott a hideg, hogy visszatért a szobába.

Enina aggódva nézett rá.

– Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott – suttogta.

A nő bólintott.

– Azt láttam és halálra rémültem tőle.

A lány leültette és adott neki egy pohár vizet.

– Az öreg herceg legalább ezer éve kísért, de még soha nem bántott senkit. Vadászni megy az első fénysugárral.

Azt is mondják, hogy csak különösen nagy viharok előtt jelenik meg.

Belekortyolt a vízbe.

– Azon a vadászaton halt meg?

Enina bólintott.

– Így tudni. A szolgája találta meg egy szakadék alján. Leszúrták vagy belelökték, ki tudja már? Mire rátaláltak, halott volt lovastól, kutyástól.

Lisara a víztől összeszedte magát, felállt és megnézte a bölcsőt. A kis Ranna édesdeden aludt benne, álmában mosolyra húzta fogatlan szájacskáját.

Enina megállt mellettük.

– Ideje bemutatnod az apjának – mondta –, és neked sem a szolgák közt kellene élned. Viselkedj úgy, ahogy egy tartományúr feleségéhez illik. Vidd haza a gyereket!

Lisara a fejét rázta.

– Nem lehet, a királynői palotában a helye.

Enina felfortyant.

– Hagyd már ezt a bolondságot! Koreánt két és fél éve lezárták, azóta a teljes lakosság meghalt. Ha nem a kórtól, akkor az éhség végzett velük. Térj már észre, kérlek!

Lisara a korholás ellenére nyugodt maradt.

– Koreánban nincs járvány, és az utóbbi évtizedekben nem is volt.

Enina megértően bólintott.

– Hallottam, amikor az előző királynő elmondta neked a sikátorban, de még neki sem hiszem el. Koreánból a lezárása óta nem jött hír. Ha volna még ott élő, csak akadna valaki, aki mesélne róluk!

– Nem anyám volt a királynő, hanem a testvére… Te hallgatóztál?

Enina kajánul elmosolyodott.

– Persze, amennyiben hallgatózásnak lehet nevezni, ha akaratlanul is hallasz minden szót. Az a sikátor felerősíti a suttogást. Azt mondod, tényleg megjárta Koreánt?

Lisara intett, hogy menjenek ki az udvarra, ne zavarják a baba álmát.

– Igen, és akkor is elhinném neki, ha Jenge mást mondott volna. Ő is azt állítja, hogy a nehézségek ellenére zajlik az élet a városban. Élelmiszercsempészek tartják fenn az ellátást, és hozzák a készárut éppen ide, At-Bovába eladásra. Ha volna hatalmam, azonnal kiszabadítanám Koreánt a fogságból, de így… nem tudom, mit tehetnék az ottaniakért.

Lisara egy törmelékkupacra meredt, melyre a romokon keresztül éles napfény vetült. Hogy ijedhettem meg ennyire a reggeli ködtől? Hisz csak az volt, nem igaz?

Enina leült egy szálkás oldalú sámlira, és behunyt szemmel a felkelő nap irányába fordult.

– Irigylem tőled ezt a megátalkodott derűlátást – sóhajtott fel. – Tudod, hogy két mindenre elszánt nő pályázik a trónra, mégis meg vagy győződve róla, hogy te, az egyszerű háziszolga fogsz hatalomra kerülni.

– Lisara Almein vagyok, a törvényes trónörökös – fújt mérgesen a nő. – Mit számít, hogyan élek a koronázás előtt? Egyelőre senki vagyok, ahogy mindenki, aki a trónra ácsingózik, de eljön még az én időm, azt pedig sokan elfelejtik, hogy a királynői címet nem elég akarni, annak meg is kell felelni, főleg most, hogy Lahia bitorlása kiderült.

– Mit mondasz? Ki állítja, hogy Lahia…

– Az összes tartományúr tudja, persze nem hivatalosan. Emiatt zárták le Koreánt.

– Hogy ne derüljön ki? Végül is logikus volna.

– Az. Miután kiderült Lahia csalása…

Enina durván Lisara szavába vágott:

– Hogyan jöttek rá?

– Nem teljesen világos a dolog – vont vállat Lisara. – Elindasz annyit mondott, hogy a tartományurak összegyűltek Koreánban, mert Lahia kihagyta őket egy fontos döntésből. Ő sem tudta, mi volt az. Talán valami Lobad dearai birodalomhoz való csatlakozásának ügyében, de ez nem biztos. Nem ő volt ott, hanem az apja, és Livar Gerradna ritkán avatta be a szerinte illetékteleneket az ország ügyeibe. Elindasszal különösen mostohán bánt ilyen téren. No, a lényeg, hogy a tartományúri tanács magára zárta a nagyterem ajtaját, és addig vitatkoztak, míg a végén kétségbe vonták Lahia alkalmasságát. A két utolsó koronázáson csak a sárga dobozt tették közszemlére. Anyámtól tudom, hogy abból évszázadokkal ezelőtt elfogyott az energia. Akárki beledughatja a kezét, nem esik baja. Erős királynői vérvonal esetén is így kell működnie, ezért hitték el a jelenlévők, hogy az istenek választottját emelik a trónra. A tartományúri tanács nyomására aztán elővették a többi próbaeszközt, kiválogatták a működőket, és mindet kipróbálták Lahián.

Enina karján kis kitüremkedések jelentek meg. Idegesen végigsimított rajta.

– Te jó ég! A hideg futkos a hátamon… Mit tettek azzal a szerencsétlen nővel?

– A legnagyobb szörnyűségeket rejtő dobozok már jó ideje kimerültek, de azért van még pár dolog… Úgy tudom, az egyik levágta Lahia egyik ujjpercét, egy másik pedig szitává szurkálta a karját. Csupa vér volt, amikor levették róla.

Keskeny, sötét füstcsík gomolygott végig az égen. Lisarát egy erős felvillanás szakította félbe; kővé meredve emelte fel a fejét. Enina is megrettent, elvesztette az egyensúlyát, széke megbillent alatta, ő pedig földre zuhant.

A hangrobbanás egy pillanattal később érkezett. Nyomásától megingott a romos torony, pár mállott, vizes tégla lezuhant a tetejéről és hangos csattanással szétfröccsent a kövezeten. A felcsapódó szilánkok belevágódtak az udvar falaiba, szoknyájuk több helyen is felhasadt. Enina megúszta egy apró horzsolással a nyaka és válla találkozásánál.

Ranna a hangos dörgésre felsírt a szobában, mire Lisara magához tért és miután lesöpörte a ruháját és ellenőrizte rajta a frissen keletkezett, apró lyukakat, bement a gyerekért.

Enina kint maradt, a szabadban nagyobb biztonságban érezte magát. Az udvar közepére állva kémlelte az eget újabb tűzgolyók után.

A füstcsíkot hamar elfújta a friss hajnali szél és egyelőre hiába nézett a felhők alá, nem jött újabb. Jött viszont egy hatalmas szélroham, a robbanás szele. A csonka lakótorony még álló fala megremegett alatta, és nagy darabokban az udvarra hullott.

A hangos csattanásoktól megriadva Enina felsikoltott. Mire Lisara kijött a szobából, karján a kislányával, a rombolás után visszamaradt port felkapta a szél és az udvaron túlra fújta.

– Kezdődik – sóhajtotta Lisara borúlátón.

– Micsoda? – tudakolta Enina.

Fejét forgatva alaposan meggyőződött róla, hogy nincs több égen keresztülszáguldó tűzgolyó.

– Most teljesedik be a jóslat.

– Miféle jóslat?

Lisara felmondta neki a betanult jósverset. Enina unottan legyintett rá.

– A Legelső Legenda csak egy buta gyerekmese.

– Egy része valóban, de ha figyelmesen végigolvasod, rájössz, mi nem az. Például az aranyeső. Ötszáz éve az előzőhöz hasonló füstcsík hozta el Dearára. Vagy a Gerradna családról szóló történetek…

– Meggyőztél – mondta Enina unottan.

Próbálta pontosan felidézni magában a jövendőről szóló sorokat. Csak foszlányok jutottak eszébe annak ellenére, hogy Lisara az imént mondta el. Robbanás, éhínség, amit ha nem sikerül kivédeni, pusztító kór támadja meg az embereket és a szörnyeket? Ilyesmi. A robbanás már meg is volt, a többit az utolsó égő kő hozza el, mely átszáguld az égen, mint egy gyors szekér a sima úton. Tehát több kő is jön?

Enina eddig nem volt meggyőződve arról, hogy egy kő képes a jóslatban szereplő szörnyűségekre. Most, hogy még ott oszladozott felette a füstcsík, nem volt ennyire biztos a dolgában.

Lisara megvonta a vállát. Magához ölelte Rannát és elindult a kapu felé.

A konyhában mindenki az égi kőről beszélt. Lisara csendben hallgatta őket egy éjszakára ázni hagyott lábos sikálása közben. Ranna a konyha sarkában, közel az anyjához, egy bölcsőből nézegette a szeme elé akasztott játékokat.

– Rossz jel – vélte a szakács. – Nagyon rossz. Anyám bagolyhuhogást hallott közvetlenül a robbanás előtt. Azt mondja, sok halál lesz, talán dögvész is.

– És éhínség – kontrázott rá a szolgáló, aki a reggelit szállította Verraul étkezőjébe.

Miközben kosárba rendezte a leszeletelt kenyeret, egyet zsebre vágott.

– Ma hajnalban láttam az öreg herceg szellemét – kotyogott közbe Lisara. – Azt mondják, ez sem jelent jót.

A szakács egyetértően bólogatott, közben méregzöld színű folyadékot mert egy kancsóba.

– Az már igaz, ő csak akkor jön ki a tornyából, ha valami készül odafent. Ismeritek a jóslatot? A nyakam teszem rá, hogy most fog beteljesedni. Legendás időket élünk – sóhajtott gondterhelten. – Csak az az éhínség… az zavar nagyon.

– Az urak akkor se fognak éhen halni, meglásd – nevetett a tűzhelyet pucoló lány.

Így évődtek, míg a szolgáló vissza nem hozta a piszkos tányérokat a fentiek asztaláról.

Délelőtt újabb, a hajnalinál valamivel vékonyabb füstcsík hasította fel az eget. Az égi kődarab ezúttal robbanás nélkül oszlott szét a levegőben.

Verraul új személyi szolgája, akit Lisara még nem ismert névről, ebéd előtt rosszkedvűen rogyott le a konyhában az asztal mellé.

– Az uramat nagyon felidegesítette – panaszolta.

Amiatt a férfi miatt mérgelődött, aki délelőtt érkezett, Rastu város katonai parancsnokaként mutatkozott be, és a folyón leúszó, nyakukon fojtóhurkot viselő hullák miatt reklamált.

– Verraul nagyúr azt hitte, hogy a parancsnok őt vádolja a gyilkosságokkal.

A szakács kezében megállt a főzőkanál.

– Aztán honnan tudod? Lehet, hogy tényleg ő rendelte meg azokat a hullákat. Az urad sok mindenre képes, majd te is meglátod.

A férfi legyintett.

– Bármit is tesz, a szolgálatában vele kell egyetértenem. Ha gyilkolni támad kedve, nekem azt is helyeselnem kell. Egy egész könyvet tesznek ki a kötelezettségeim, ez csak egyetlen oldal benne.

Lisara elmosolyodott.

– És utána? Ha már elbocsátott, mihez kezdesz ezzel a sok tudással? – kérdezte a szakács, miközben olyan hévvel keverte a levest, hogy egy jókora adag kilöttyent a tűzhelyre.

Bosszúsan lesöpörte egy kissöprűvel, és amikor abbamaradt a sistergés, folytatta a kevergetést.

Az inas felsóhajtott:

– Szerencsétlenül járt elődöm sorsából úgy gondolom, hogy meg kell azt érni. A bolond jó ideig börtönben fog rohadni.

A szakács hitetlenkedve rázta a fejét.

– Nocsak, mit csinált? Nagyon elbántak vele?

A férfi vállat vont.

– Azt csak a nagyúr tudja. Vagy még ő sem.

Kicsivel később Lisara felvitte Nian szobájába a mosdóvizet. A hátsó lépcsőn ismét összetalálkozott Verraul új szolgájával.

– Csendben menj, a dolgozószobában tanácskoznak. Azt mondták, estig ne zavarja őket senki. Soká jössz le? Megvárjalak? Be kell zárnom a szolgák után a hátsó bejáratot.

Lisara azt mondta, zárja csak be nyugodtan, van kulcsa, majd felvitte a vizet a másodikra.

Visszafelé megállt az elsőn hallgatózni. Verraul kék falú dolgozószobájában hárman vitatkoztak. Verraul és a helyi városparancsnok hangját folyton félbeszakította egy harmadik, különösen mély hangú, ismeretlen beszélő.

– Rastu védváros, ezt mindig elfelejtitek – mondta hangosan.

– Nem hagyod, hogy elfelejtsük – kontrázott a városparancsnok.

– Uraim! – csattant Verraul hangja. – Térjünk vissza a járőrszolgálatra! Idáig negyven tagot találtunk, még legalább hatvan kell. Mennyit nélkülözhetnek a folyó menti városok?

– Városonként legfeljebb három-négy embert. A falvak egyet-egyet.

Toll sercegett papíron.

– Vonjunk el még tíz embert a koreáni utat őrző helyőrségtől – javasolta a városparancsnok.

Verraul felcsattant.

– Lehetetlent kívánsz, azon az egy helyen mindenkire szükség van. Mennyit számoltál össze eddig?

– Ötvenhetet. Fontos, hogy pontosan százan legyenek?

– Minél több van belőlük, annál jobb, hisz hajnalig tömve van a kikötő. Ötvenhét… Az túl kevés. Annyit tehetünk, hogy a legkritikusabb órákra beosztjuk az emberek háromnegyedét, a többi őket váltja reggelig.

At-Bova városparancsnoka közbekotyogott.

– Negyvenöt és tizenkettő jó felosztásnak látszik.

Verraul lemondóan sóhajtott.

– Annak látszik, de higgy nekem, kevés, ha mondom! A kikötő hatalmas, negyvenöt ember nem tudja ellenőrzés alatt tartani az egészet. Több kell. Sokkal több.

Lisara elképzelte, amint a városparancsnok széttárja a karját.

– Honnan szerezzek többet? Már így is elvetted a börtönőreim felét, és az erőd majdnem teljes őrségét. Ha toborzást tartok is, utána ki kell képeznem az újakat. A tanításuk végéig legfeljebb fojtóhurok alá valók, arról nem is beszélve, hogy tíz jelentkező közül legfeljebb egyet tudok felvenni. Kiszolgált, féllábú matrózokból és öreg, púpos földművesekből nehezen faragnék harcra kész katonákat. Ide erős fiatalok kellenek, nem kriplik.

Verraul felsóhajtott.

– Válogass a szolgáim közül, és az utak mentén is legyenek toborzók. Annyi embert vegyél fel, amennyit alkalmasnak találsz. Hirdess kegyelmet a bűnözőknek, azok között is vannak kemény legények. Legyenek minél többen, mert nyakunkon a koronázás is, és a trónörökösök már javában készülődnek. Még nem volt részünk hasonló trónviszályban, szükségünk lehet képzett harcosokra, akik visszatartják a csőcseléket és a másik jelölt katonáit.

– Katonák is jönnek a királynőjelöltekkel? – csodálkozott Rastu parancsnoka.

– Nem lennék meglepve, amilyen hírük terjeng. Jobb felkészülni erre az eshetőségre is, ne akkor kapkodjunk, ha már késő.

Lisara eleget hallott.

Estefelé nagy sivítás és erőteljes dörgés támadt. Az égen újabb fényes gömb jelent meg, nyomában széles füstcsík terjengett, majd egy pillanattal később hangos robbanás rázta meg a palotát. Azután nem sokkal még egy.

A már pihenni tért konyhai személyzet egy pillanat alatt Lisara udvarán termett, ahonnan a mellvéd mellől a fél kikötőt és az At-Bovát övező hegyek egy részét is be lehetett látni.

– Ez rémesen közel volt – állapította meg a szakács.

A szolgálók kendőik alatt viselt vékony hálóruháikban dideregtek, de nem mertek elmozdulni a szabad ég alól.

A levegőben szúrós, égett szag terjengett, a magasból pernye szállingózott.

– Hiába tagadták, hogy valaha bekövetkezhet, most mégis beigazolódik a jóslat – mondta egy konyhalány. Vékony hangja együtt reszketett a sötétséggel.

A szakács mérgesen megsuhintotta a sáljával.

– Lárifári! Fejezzétek be a találgatást, mielőtt a nyakunkra hozzátok a bajt! Nyitva a kapu, menjetek a városba nézelődni, tudjátok, hogy a palotában nincs helye ilyesminek. Még csak az kellene, hogy a nagyúr meghallja a sopánkodásotokat!

A kis udvar egy csapásra kiürült. Lisara sejtette, hogy szó sincs Verraul nehezteléséről, inkább a szakács volt az, aki egyedül akart maradni a félelmeivel.

Kivette a bölcsőből a nézelődő Rannát, és kivitte levegőzni a ledőlt torony mellé.

Az égen még ott gomolygott a fél égboltot eltakaró füstsáv. A hold és a csillagok széles sávja szégyenlősen megbújt mögötte, mintha csak valami ostoba játékot játszottak volna az őket bámuló emberekkel.

A kis udvar, ahol hármasban éltek Ranna születése óta, most először tűnt hátborzongatónak. Mióta meglátta hajnalban a kísértetet, egymást érték a félelmetes történések. Előbb az eget kettévágó meteor füstje, majd Rastu város parancsnoka, amint a megfojtott halottak miatt intézkedést követelve veri Verraul asztalát, és most ez a másik hatalmas meteor.

Sötétedés után a baba elaludt, Lisara pedig Eninát kezdte győzködni.

– Ránéznél néha?

Enina rosszallóan morgott a nőre.

– Ma is el akarsz menni? Áruld már el, mit csinálsz ilyenkor?

– Hogyhogy mit? Ezerszer elmondtam, hogy figyelek. Most még megtehetem, nem kell lelepleződéstől tartanom. Most még az igazat hallhatom. Később úgyis mindenki hazudni fog nekem, ez az egyetlen lehetőségem, hogy a koronázás előtt teljes képet kapjak a nép életéről és az ellenségeimről. A nép sok ostobaságot fecseg, olykor viszont nagy igazságokat mond. Én ezekre vagyok kíváncsi.

Enina fél szemmel Lisarára sandított.

– Azt tudod, hogy valahányszor elmégy itthonról, a városban megjelenik egy új királynőellenes felirat?

Lisara felnevetett.

– Egyiket sem én írtam, azok különben is a város közepén tűnnek fel, én pedig a kikötőbe járok. Éjszakánként ott vannak a legtöbben, ott a legszabadosabb a beszéd, ott olyasmit is kimondanak hangosan, amit beljebb suttogva sem mernek. Mostanában például arról beszélnek, hogy Kara Rapurtán négy hajót kezdtek felszerelni Rigant Hursa számára. Fogy az idő, és ő teljes pompában akar behajózni a koronázásra. Sietnie kell, hamarosan megkezdődnek az esőzések, és olyankor a Köd-tenger gyorsan megtelik. Odelia is folyton szervezkedik, mióta At-Bovába érkezett. Hol az esküvő miatt, hol vélt ellenségeivel akar leszámolni. Ma délután is érdekeset hallottam Verraul dolgozószobája előtt, a rastui városparancsnok egy gyilkos után nyomoz.

Enina szeme felcsillant.

– Én is hallottam róla. Azt rebesgetik, egy év alatt több mint negyven megfojtott ember holtteste akadt fenn a folyó utolsó szakaszának halászhálóiban. Csak nem a kitűzött jutalomra pályázol?

Lisara nagy nyugodtan bólintott.

– Mi tagadás, jól jönne a pénz. Én is szívesen megbíznék valakit pár feladattal.

– Írj a férjednek, az gazdag ember.

Lisara a fejét rázva a Mézes szurdok messze csillogó bejáratát kémlelte.

– Elindasz elfoglalt mostanában, nem ér rá az én problémáimra. Különben sem értené. Most már indulnom kell, ha még ott akarok érni valakit a kikötőben. Vigyázol Rannára?

Enina a fess Rava Hollra gondolt, Verraul vadászának idősebbik fiára, aki a következő holdtöltekor jöhet csak be a városba. Szomorúan felsóhajtott:

– Van más választásom?

Lisara a konyha melletti kiskapu mellett átvágott egy kerten, majd egy rejtekajtón keresztül, melyhez a kulcsot egy szolgától lopta, a kikötő legutolsó stégje mögött bukkant ki. Néhány lépéssel elért egy sikátort, a végén felmászott a létrán a tetőre, és a mólóval párhuzamosan megkezdte szokásos esti körútját.

Aznap este egy bizonyos embert keresett, akit a társai úgy neveztek: a mészáros. Nappal sorra vágta a birkákat és kecskéket, éjjel viszont embereken gyakorolta a szakmáját. Nemrég Odelia szolgájával látta együtt iszogatni, és megesküdött volna rá, hogy a nő vagy az egyik rivális trónörököst, vagy megint Elindaszt akarja elveszejteni. Az alkudozás során Rigant Hursa és a herceg neve is szóba került, és Lisara egyikük testi épségét sem akarta tovább kockáztatni.

Hetek óta vadászott erre a férfira és remélte, hogy ma éjjel végre elkapja. A tegnap elcsípett beszélgetésből biztosra vette, hogy a férfi a piachoz legközelebb eső kocsmánál lesz.

Alig ért oda, meg is látta az ajtó előtt. Számtalan üres boros pohár állt előtte. Ebből, no meg abból, hogy alig állt a lábán, Lisara úgy gondolta, régóta iddogál itt. Megvárta, míg elfogyasztja az utolsó pohár bort és nekivág a bódésornak, majd lemászott a tetőről és követni kezdte.

A rakparton sokan jártak, férfiak, nők vegyesen. A frissen átvezényelt őrök közül egyet sem látott, pedig elég feltűnőek voltak délután, az erőd udvarán, ahol pont akkor igazította el őket egy őrparancsnok, amikor ő az aznapi utolsó feladataként a foglyoknak vitte a kései ebédet. Bőrpáncél, fémhegyű nyílvesszők, kabátok tetejére csatolt és bőrövekbe dugott kések és tőrök villogtak a napsütésben.

Lisara egy olyan pillanatra várt, amikor a járókelők elég távol kerülnek tőle ahhoz, hogy észrevegyék, mire készül. Egyelőre hangyaboly módjára nyüzsögtek a bódék előtt, a deszkázat hangosan nyikorgott lépteik súlya alatt.

A férfi közeledett a móló északi végéhez. Lisara a tömeg láttán kezdte azt hinni, hogy aznap is dolgavégezetlenül kell hazamennie.

Hirtelen nappali fényesség támadt, dél felől egy fél eget kitakaró füstcsíkkal kísért hatalmas, lángoló tűzgömb száguldott el a kikötő fölött Hiru felé. A levegőt betöltötte a minden zajt túlharsogó dörgés, mintha egy elsöprő zivatar készülődött volna a fejük fölött.

Ahogy a tömeg egyként fordult az ég felé, Lisara előkapta zsebéből a fojtózsinórt.

A férfi ugyanúgy megállt, mint a mólón sétálók mindegyike, és tátott szájjal bámult felfelé. Egy pillanattal később szemei kigúvadtak az erőlködéstől. Hiába próbálta a nyakára feszült zsinórt letépni, ujjai elsiklottak a könnyű zsineg fölött, csak a levegőt markolászta tehetetlenül.

A meteor már jócskán elúszott észak felé, amikor felhangzott a fura hang, mintha egy mutatványos tüzet fújt volna mellettük akkora hangerővel, hogy a nézők kis időre megsüketültek tőle.

A hangzavarban vízbe taszította a haláltusáját vívó férfit. Senki nem hallotta a csobbanást.

Lisara kis híján halálra rémült a tetőn lapuló árny láttán.

– Én vagyok – mondta egy fiatalos hang.

Azonnal ráismert a varázslófiúra, akivel gyakorta összefutott a tetőn. Aznap, talán a fáradtságtól, vagy talán Edvit mesterkedése folytán tompák voltak az érzékei.

– Mit keresel itt? – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – Anyám szerint délután Koreánba kellett volna menned.

– Cseréltünk, ő ment oda, mert megint meg akart szerezni valamit, amihez csak ő fér hozzá. Engem küldött maga helyett, szerinte szükséged lehet segítségre.

Lisara bólintott.

– Volt is. El kellett volna hoznod azt a valamit Koreánból, amit ő hagyott ott neked. Egy kis csomagról volt szó. Ezek szerint maga ment érte.

– Fontos? Mi van benne?

Lisara legyintett.

– Most már mindegy, megleszek nélküle. Hiába próbáltad megúszni, mégis el kell menned Koreánba. Nézz szét, tájékozódj, és esténként koncentrálj rám erősen, hogy meghalljam a gondolataidat. Tudnom kell, mi zajlik abban a városban, de azt is tudnom kell, ami itt zajlik. Verraul készül valamire, emiatt nem hagyhatom el At-Bovát.

Még beszélgettek pár szót jobbára semmiségekről és elköszöntek egymástól.

Edvit némán figyelte, ahogy a hercegnő elóvakodott az esőnedves tetőn a sikátorig, leereszkedett az utcára, és kulcsával kinyitotta a palotába vezető, növényekkel befuttatott kiskaput.

A beszélgetés alatt, majd azután is, míg látta őt, furcsa érzése volt vele kapcsolatban. Érezte, hogy Lisara valami szörnyűséget tett aznap este, de nem akarta elhinni, hogy képes lenne bárkit meggyilkolni. Csakhogy másról nem lehetett szó, világosan érezte a nőt körüllengő halált.

Azt mondta, nem tiszta a keze, ezt viszont nem tudom elhinni róla. Mi visz rá egy hercegnőt a gyilkosságra? Jelentenem kellene, habár… nem lehet. Azzal elárulnám őt és a küldetésemet. És különben sem tudom bizonyítani. Bíznom kell benne… Biztosan nem ok nélkül tette. Jaj, nem gondoltam, hogy ez ennyire nehéz lesz.

Később az eget bámulta. Azt remélte, hogy ismét feltűnik egy kisebb tűzgolyó, és újra megcsodálhatja a feje fölött elszáguldó meteort. Órákig várt hiába.

Hajnaltájt el is aludt, az első fénysugár riasztotta fel. Lent az éjszakai riadalomnak épp csak vége lett, máris kezdődött a munkás reggel. Sietve kellett lemásznia a sikátorba vezető létrán, nehogy meglássa egy segéd, vagy ami még rosszabb egy városőr. Mióta visszatért Hiruból, egyre erősödött benne az óvatoskodásra való hajlam. Lassan rájött, hogy az emberek soha nem azok, akiknek mutatják magukat.

Szállásán vette észre az elszakadt nadrágja alól szivárgó vért, arról azonban fogalma sem volt, hol és milyen körülmények között sérült meg a lábszára. Valószínűleg a tetőn. Egyelőre nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget, sőt remélte, hogy bármiféle beavatkozás nélkül magától begyógyul, ahogy az ilyen sérülésekkel lenni szokott.

A város utcáin úgy hemzsegtek a lakói, mint egy feltúrt bolyban a hangyák.

Teel Jenge elszántan tört utat köztük. Irritálta a sokaság és az öreg szónok, aki egy tér szélén hirdette hevenyészett emelvényéről a jóslatokban szereplő világvégét.

– Megjött a jel, amire évezredek óta vártunk – mondta pátosszal, melynek botja rázogatásával adott nagyobb nyomatékot. – A halál hírnökei! Az elkerülhetetlen halálé!

Bármennyire igyekezett eltávolodni ettől a nyomorulttól, halálra ijedt hívei szorosan közrefogták és nem engedték tovább Jengét.

– Gyere velünk a szentélybe és kérd te is az istenek bocsánatát! Úgy még megmenekülhetünk a veszedelemtől – kántálta felé a főleg öregasszonyokból és aggastyánokból álló tömeg.

– Eresszetek, bolondok – hördült fel Jenge és kirántotta övéből a tőrét.

Az öregek ijedten elhátráltak mellőle; az invitálás egyszeriben átokká lett:

– Halál rád, te halál fekete hírnöke – hörögték.

Jenge elmosolyodott.

No, de irigyek vagytok, ti aggastyánok, tán baj, hogy nekem még van időm?

A piacnál ráfordult a tartományúri palotához vezető útra. Kését menet közben visszadugta az övébe, ahonnan még kétszer került elő, mire elérte a rácsos kaput.

– Teel Jenge kapitány vagyok, eresszetek be – parancsolta az őröknek, akik előbb az arcmagasságban lévő kisablakba tartottak egy olajlámpást, és alaposan megnézték őt, csak ezután nyitották ki előtte a kaput.

– Uram, az embereid még nem tértek vissza a szállásra – jelentette neki az egyik legény. – Kint tivornyáznak a városban.

– Nem őket keresem, hanem az uratok egyik szolgáját.

Az őr kaján mosolyra húzta a szája szélét.

– A vadászlegény üzent megint a szépséges Eninának?

Jenge fájdalmas sóhajjal előhúzott az oldaltáskájából egy vászonzacskót.

– Ahogy mondod. Ezeket a pávatojásokat pedig neked küldi.

Az őr elvette a két tojást és meghajolva utat mutatott a kapitánynak.

Jenge egyenesen a kísértetjárta udvarba sietett. Kettőt kopogott az ajtón, majd benyomakodott a felnyíló ajtón.

– Éjszaka van, már alszunk – dohogott Lisara.

Alig egy perccel ezelőtt ért haza szokásos éjszakai körútjáról, épp csak átöltözött hálóruhába, de az illendőség így kívánta.

– Tudom, és bocsáss meg a késői zavarásért – szabadkozott Jenge. – Láttad este a tűzgolyót? A város forrong miatta. Mindenki a jóslatról hablatyol, a vallási fanatizmus az egekig ér…

Lisara lehűtötte Jengét.

– Hadd zúgolódjanak, addig sem adják fel. Pár nap, és eluralkodik rajtuk a rettegés.

– Te nem félsz?

– De igen, főleg azért, mert tudom, mi következik. Az emberek azt hiszik, hogy itt a világ vége, de ez még korántsem az. El sem tudják képzelni, mennyi szörnyűség jöhet ezután… Köszönöm, hogy ilyen hamar felkerestél. El kell jutnod Elindaszhoz, amilyen gyorsan csak tudsz.

Jenge felhördült.

– Darrasz legalább két hónapra van innen, és a barlangot még…

Lisara a halkan hortyogó Eninára nézett, majd visszafordult a kapitányhoz.

– Tudom, mégis arra kell kérnem téged, hogy menj el a hercegemhez és vigyél el hozzá egy levelet. Életbevágóan fontos és nem bízom meg senki másban.

Jenge indulatos pillantást vetett Lisarára.

– Van most fontosabb is, mint a szerelmetek bizonygatása…

A nő tekintetéből is sütött a düh.

– Ahogy mondod! Valamit nem akarsz elfogadni, kapitány.

Enina felkönyökölt az ágyában. A mozdulattól lecsúszott a hálóruhájának vállpántja. Jenge előbb rámeredt, majd illendően elkapta róla a pillantását.

– Fontos, hogy életem minden pillanatában észben tartsam, amit a te érdekedben titokban kell tartanom? – nézett Lisarára, aki szintén csak egy vékony hálóruhát viselt.

A lámpafénynél nem látszott át, de a domborulatokat egyértelműen kirajzolta.

Jenge hirtelen zavarba jött a két alulöltözött nő láttán, és szégyenlősen lesütötte a szemét.

Lisara még mindig fortyogott:

– Nézz rám, ha hozzád beszélek, kapitány! Eddig csak eljátszottunk egymás mellett, mostantól viszont egy szilárd szövetségesre van szükségem.

– A barátom feleségének bármikor állok szolgálatára – sóhajtotta a férfi megadóan.

– És a királynődnek?

Jenge felkapta a fejét. Aggodalmaskodva Eninára pillantott, aki unottan helyére igazította a vállpántot és visszaejtette fejét a párnára.

Ő is tudja.

Lisara végre megenyhült.

– Ne töprengj annyit, csak tedd a dolgod, ahogy szoktad. Azt mondtam egyszer, hogy légy a szolgálatomra, amikor eljön az ideje. Most jött el. Az embereid végezzék tovább a dolgukat, folytassák az eladást a fegyverekkel, te pedig…

Honnan tudja, hogy eddig csak a vasrudakat vitettem piacra? Csak egyetlen magyarázat lehetséges.

Jenge idegesen felcsattant:

– Ebből elég! Te látod a gondolataimat? Miért nem beszéltél erről? Hogy merészeled…?

Vérvörös arccal elfordult a nőtől, ki akart rontani a házból, de a bölcső láttán megtorpant.

– Ő mire gondol? – kérdezte még mindig haragosan.

– A tejem ízéről álmodik.

Ranna elmosolyodott, ahogy csak a csecsemők szoktak alvás közben.

Az nem lehet, hogy tényleg… De ha mégis…

– Mi másról álmodhatna egy kisbaba, mint az anyja tejének ízéről? – morgott Jenge.

Lisara folytatta:

– Te pedig gyakran álmodsz egy lányról.

A férfi idegesen megrázta a fejét. Soha senkinek nem beszélt a szerelméről, még az emberei sem tudtak róla.

Lisara közelebb intette, és a fülébe súgta a lány nevét.

– A királynők átka. Hát tényleg te vagy az? – suttogta Jenge megilletődötten.

– Csakhogy elhiszed végre! Megmutattam neked a világot, sőt, még annál is többet, és te ennek ellenére is kétkedő maradtál egészen mostanáig. Mennyi idő is telt el, mióta először átlépted velem a Másik Hely határát? Hat hónap? Jó hosszú idő. Örülök, hogy végre meggyőztelek. Tehát mellém állsz? Számíthatok rád? – Jenge bólintott. – Jól van. Keress meg holnap reggel, addigra megírom a levelet a férjemnek.

Jenge fejet hajtott a nő előtt.

– Ahogy kívánod. – Sokáig hallgatott. Hol a gyereket nézte, hol az anyját, végül még egyszer meghajolt, és kimondta: – Felség.