Prológus

Ide írhatsz...

Prológus

A vaskocsi monoton zakatolása elálmosította a gyomrában utazókat és a lovas menetben haladók is sűrűn bólogattak a folyamatos ringatózástól.

Egyedül Livar Gerradna fürkészte idegesen a látóhatár szélén sötétlő erdőt. Ha úgy van, ahogy kérte, az öccse ott várakozik valahol a fák mögött. Tegnap este részletesen leírta a tervet és elég időt hagyott a fiúnak, hogy rendesen felkészüljön. Most már minden rajta múlik. Nagy lesz az áldozat, Livar is érezte, és ha nem Deara jövője múlna rajta, a kisujját sem mozdítaná. Deara jövője most még Binira kezében van, a levéllel azonban öccse, Lessza irányításába adta. Már csak egy óra…

A vaskocsi egyenletes szuszogása, a kerekek alig hallható surrogása és a lovak patkóinak monoton csattogása lassan Livar Gerradnát is elálmosította. A nyeregben ringatózva felsejlett előtte Darrasz szögletes vára. Jenge fia és Elindasz, az övé, a karaván előtt egy órával indultak, azóta már biztonságban vannak. Aztán Gonabre mosolya, amint felszáll a kocsira, karján a kis hercegnővel.

Tegnap délután, amikor kérdezgette, még nem mert a szemébe nézni:

– A Másik Hely? Tele van emberekkel – suttogta az asszony szemlesütve. – Sok köztük az irigy. Kegyetlen hely az, uram, szörnyű, véres háborúkkal.

Tudja és mégis megy – gondolta Livar. – Binira meg olyan gondtalannak látszik mellette, mintha csak kirándulnának… Ennyire nem fogja fel a veszélyt?

Jenge egyszer csak megállította a lovát.

– Leszállás! – parancsolta a menetnek.

Gerradna megrázta magát, az álom egyszeriben tovaszállt.

Gunadi határában álltak, a városfal negyedórányi lovaglásra látszott előttük. A hagyomány szerint a kíséret itt, a fasor mellett áll meg.

Mostanra kiterelték a lakosságot a városból. A házakat pincétől padlásig ellenőrizték, nehogy valaki mégis otthon maradjon. A Másik Hely hollétéről tilos volt beszélni, és főben járó bűn volt kilesni az oda igyekvőket.

Legalább kétezer polgárt őrzött a városőrség a learatott rukva torzsáival borított mezőn. Az emberek árnyék híján a tűző napon üldögéltek, jó messzire az úttól. A menet láttán felálltak. Nagy hanggal üdvözölték a kis hercegnőt és pocskondiázták a nagyanyját, Binirát, de túl távol voltak, kiáltásaik elhaltak, mielőtt eljutottak volna a vaskocsiig.

Binira lustán intett az embereknek, mialatt Gonabre kisegítette a négyéves Lisarát a kocsiból. A kislány lelkesen lengette karját a tömeg felé, még kapaszkodni is elfelejtett nagy igyekezetében.

Az út egyik oldalán felsorakozott a királyi testőrség, a másikon a szabad lovasok. Az ikrek: Binira és Gonabre visszaszálltak a kislánnyal, a vaskocsi lassan elgördült a sorfal előtt. A nők utoljára intettek a hercegeknek.

Livar Gerradna lelkiismerete ébredezni kezdett. Még megállíthatta volna a kocsit, csak a hajtó szolgákat kellett volna leparancsolnia. Vagy belovagolni az erdőbe, hogy visszatartsa Lesszát, lábai azonban nem engedelmeskedtek. Esze azt súgta, meg kell lennie a dolognak. Bármi áron.

A sorfal lassan felbomlott. Néhány lovas visszaszállt a hátasára és a királyi testőrség is indulásra készen várakozott. Jenge elbúcsúzott a csapattól. Az egyiket megölelte, majd mind lóra kapott és visszaindult Vigazu felé. Egy másik csoport is szedelőzködött. Jenge félrevonta a vezetőjüket, Livar látta, hogy hosszan beszél vele.

A királyi testőrség egy része fekete-sárga csíkos sátor felállításába fogott, másik részük a lovakat vitte és kötötte árnyékba. A testőrkapitány Livar herceg mellett maradt.

– Rávehetnéd Gunadi urát, hogy építsen ide egy fogadót, nagyuram – morgolódott. – Ennyi lovaglás után fáradtak az emberek a munkához.

– Jól van. Majd – dörögte türelmetlenül a herceg.

Még van idő.

Miután Jenge útjára bocsátotta a második lovas csapatot, magához intette a kapitányt és nekiláttak a következő sátornak. Livar ökölbe szorított kézzel egy ideig még a városkaput figyelte, amely épp csak elnyelte a vaskocsit, azután csatlakozott az embereihez.

Egy órával később az árnyékban gyújtott tűz fölött rotyogva illatozott az étel. Sűrű, tésztás levest főztek szárított hússal, gombával és friss zöldségekkel. A hirtelen felállított asztalon egy testőr javában szeletelte a sárga rukvakenyeret, egy másik fatányérokat és fakanalakat osztott szét.

Livar Gerradna gondterhelten nézett a Gunadiba vezető útra. Az erős városfal takarásában ott zötyög valahol a vaskocsi. Vajon megtörtént már?

A szántóföldön várakozók kezdtek türelmetlenkedni, a városőrök alig tudták visszatartani az erősebb férfiakat.

Jenge is nyugtalankodni kezdett.

– Hol van már a kocsi? Ennyi idő alatt kétszer megjárhatták az utat.

– Sokáig búcsúzkodnak – kotyogott közbe a testőrkapitány. – Binira és Gonabre…

Livar idegesen rázta a fejét.

– Gonabre nem merne megvárakoztatni két tartományurat. Itt valami nincs rendben.

Jenge leintette.

– Ugyan már, mi történhet velük egy üres városban? Az összes utat lezárták, mindent ellenőriztek, nincs ott senki rajtuk kívül.

– És az erdő?

Jenge a szemét meresztette. A testőrkapitány megvonta a vállát.

– Mi van az erdővel? Azt hiszed, ott bejuthat az ellenség… De semmi olyat nem visznek magukkal, amiért érdemes volna két asszonyt meg egy kisgyereket megtámadni.

– Ott a kocsi. Vagy a hercegnő.

A kapitány átgondolta Jenge szavait.

– Ebben van logika, de ki meri megkérdőjelezni az istenek akaratát? Lisarának át kell lépnie a kapun. Ez nemcsak hagyomány és kötelesség, hanem megszeghetetlen erőírás. Odaát meg már senki nem fér hozzá.

Jenge legyintett.

– Bolond vagy te, Nannels! Évszázadok óta senki nem látta az isteneket. Egy hatalomra törőnek elég magához ragadni a gyermeket. Dearától távol felneveli, arra tanítja, amire akarja. Vagy… Nem is kell elvinnie az országból. Akárhol fogva tarthatja, közben saját szájíze szerint alakítja a jellemét. Huszonnégy év múlva visszahozza Gunadiba, és ő azt mondja majd, amit hallani akarunk, miközben az elrablóját szolgálja.

A kondért felügyelő megkopogtatta egy fatál hátát.

– Ebéd – kiáltotta.

A testőrök egy szempillantás alatt köré gyűltek.

– Evés után belovagolunk a városba – jelentette ki Livar Gerradna ellentmondást nem tűrő hangon, miközben csatlakozott a kondérhoz igyekvőkhöz.

Éhesen is ment volna, az emberek azonban aligha vennék jónéven az ünnepi ebéd elmulasztását. Villámgyorsan bekanalazta hát a levest és lóra kapott. Egy pillanatra felvillant előtte az imént ellovagolt csapat kapitányának sóvár tekintete, mellyel a vaskocsit méregette, aztán elhessegette a képet. Lessza várta a városban a kocsit, nem az a másik. Mi van már? Lessza lefogta már Binirát, mialatt Gonabre átléphet a gyerekkel a Másik Helyre? – csapongtak lázasan a gondolatai.

A városfalat elhagyva visszafogta az iramot. A széles kövesút egyik oldalán a feldíszített házak fényben fürödtek, a másikon az erdő homályba burkolózott. A falak között síri csend honolt, leszámítva a lova patkójának kopogását és az erdő neszeit.

A vaskocsi a városhatárhoz közel, az erdő és a házak érintkezésénél elhagyatottan állt. Messziről úgy látszott, rongyokkal hajigálták körbe. Livar orrát vérszag csapta meg, amitől összeszorult a torka. Leszállt a lóról és gyalog ment oda. Gyomra helyén követ érzett, szíve úgy kalapált, hogy azt hitte, kiugrik a helyéből.

Az egyik hajtó teste kifordulva lógott a korlátról, karja a kövezetig ért, kék-sárga kabátja palástként takarta a fejét. A másik szolga a kocsi mellett feküdt kiterítve, mellkasába nagy kődarab ékelődött. Fénytelen tekintete az útra szegeződött. Egyik sem élt már.

A herceg benézett az üres utastérbe, majd megkerülte a kocsit. A vezető az út szélén feküdt, feje a kerék alá szorult, hátából két nyílvessző állt ki. Ő is meghalt.

Livar elborzadt.

– Mit tettél, öcsém? – suttogta.

A keze megremegett. Nem ezt akarta… Nem így.

A kis hercegnő ruhái beterítették a környéket. A férfi egyiket a másik után kapkodta fel és dobta el. Csak a kövezet volt alattuk.

– Hercegnő! – kiáltotta rekedten. Nem kapott választ. – Hercegnő! Lisara hercegnő! Gyere hozzám!

A környék mozdulatlan maradt.

Livar Gerradna egyre idegesebben forgott. Lábával a rongyokat rugdosta mindhiába. Sem a kislány, sem az ikrek nem kerültek elő. Hosszú percek múltán Livar Gerradna még mindig Lisara nevét kiáltozta. Ekkor érte utol a testőrség.

Nannels szitkozódva ugrott le a lováról.

– Az istenekre! Mi történt itt?

– Megtámadták a kocsit – hangzott több szájból a nyilvánvaló.

Livar a lelkifurdalástól magán kívül még mindig a rongyokat rugdosta, és Lisara nevét ordítozta. Amikor Joras Jenge megérintette a vállát, kirántotta tőrét és a férfi nyakának szegezte.

– Megöltem őket – ordította eszelősen a barna arcba.

Jenge megmarkolta Livar Gerradna csuklóját és elfordította a nyakától a tőr hegyét.

– Ketten engedtük el őket, nem te egyedül. Még nem is biztos, hogy meghaltak – mondta erőltetett nyugalommal. – Míg meg nem találjuk a holttestüket, van remény. Tedd le a kést!

Livar tekintete kitisztult. Értetlenül meredt a tőrére és Jengére, majd visszadugta a fegyvert a tokjába.

– Igen… – nyögte reménykedve. – Valóban… Még életben lehetnek…

– Keressük meg őket!

– Igen…

Livar Gerradna képtelen volt kiadni a parancsokat. Joras Jenge kihúzta magát, ahogy egy herceghez illik, és rámutatott Livar első három emberére.

– Te, te és te. Nézzetek be az udvarokba! A többiek csatárláncba állva vizsgálják át az erdőt a szakadékig. Keressetek lábnyomokat, ismerős színű ruhafoszlányokat. Livar, te velem jössz!

A hercegek elindultak a városközpont felé.

– Csak erre menekülhettek – mondta a barna bőrű férfi.

Livar feszültsége oldódni látszott.

– Miből gondolod?

– A Darrasz felőli kaput is lezárták és őrzik, a lakosság a falakon kívül várakozik. A házakba sem tudnak bemenni, mert minden zárat bezártak és alaposan ellenőriztek. Ha felénk jönnek, látnunk kellett volna őket, két nő egy kisgyerekkel elég feltűnő, hogy mi vagy a városlakók észrevegyék. A város közepén viszont van egy csomó nyilvános épület, ahol megbújhattak a támadóik elől. Nézzük meg!

Az első útkereszteződésnél felfedezték az egyik iker holttestét. Livar szíve őrült iramba kapcsolt. Nem ezt akartam! – üvöltötte legbelül.

Az asszony azt a sárga-arany ruhát viselte, amit utoljára Binira királynőn láttak. A test arccal egy kiterjedt vértócsában feküdt. Livar nem messze tőle nagy, véres kődarabot látott.

Jenge leguggolt mellé és óvatosan megfordította a testet. Elég volt egyetlen pillantás, hogy megállapítsa, Binira halott, arcát a felismerhetetlenségig szétverték. Agyának egy darabja kitüremkedett a csontok közül, egyik szeme a vértócsába ragadt, a másik eltűnt.

A hercegek undorodva, ugyanakkor rettegve fordultak el.

– Bestiák! – hörögte Jenge öklendezve.

Livarnak eszébe jutott Gonabre ládikája. Szilvafadeszkából ácsolt egyszerű fadoboz volt, az asszony mégis úgy ragaszkodott hozzá, mint az életéhez. Egy lépést nem tett nélküle, folyton a hóna alatt szorongatta. A herceg benézett a kocsiba, majd tekintetével átkutatta az utcát. Sehol nem találta. Ha nincs itt a láda, Gonabre és a kis hercegnő talán megmenekültek – gondolta, azok után azonban, amit látott, semmiben nem lehetett biztos.

Nannels kapitány és a két herceg vezetésével a testőrség, a városőrség és a lakosság másnap reggelig kutatott a négyéves hercegnő és dadája után, Gonabre és Lisara Almeint azonban felszívta a város.